A rovásírás jelrendszereinek levezetése az egyenes és hajlított vonalakból (Forrai S. i.m.)

. A magyar rovásírás jelei - kialakulásukat tekintve - zárt egységet mutatnak. Egyetlen olyan idegen jelünk sincs, amely ne illeszkedne bele az egységes jelrendszerbe.

A magyar rovásírás egész jelrendszere gyakorlatilag egy függőleges egyenes – az „SZ” jele – és ennek hajlított változata – az „N” jele – logikus kombinációjából áll, segédvonalkák kiegészítésével. A segédvonalkák megfelelő elhelyezései is logikai csoportokat alkotnak.

Kétségtelen, hogy a magyar rovásírásban is találunk egy „aK” mély és „eK” magas magánhangzót vonzó „K” jelet: , valamint egy „aS” mély és „eS” magas magánhangzó vonzó „S” jelet: . Ez utóbbi megkülönböztetést csak ritkán alkalmazza rovásírásunk.

Az első csoportba tartoznak az egy függőleges jelnek, mint főjelnek segédvonalkás változatai.

A második csoportban két függőleges jel segédvonalkákkal összekötött módozatait láthatjuk.

A harmadik csoportban a két egyenes ék alakban szerepel, megfelelő segédvonalakkal kiegészítve, ezek között van helye a rombusz alakú „eK” jelnek, amely voltaképpen két rovás „S” jelnek az összetétele.

A negyedik csoportban a két keresztbe tett egyenes és annak segédvonalakkal kiegészített jelei sorakoznak (bemutatva a „TY” jel változatait, hogy hová kerülnek a segédvonalak).

Az ötödik csoportban a hajlított „N” jelből kialakult változatok szerepelnek (bemutatva a „H” jel módozatait).

Végül a hatodik csoportban egyetlen jel, az „Ü” található, amely három segédvonalkából összetett jel (az ülő ember sematikus rajza). 

A magyar rovás ABC (Forrai Sándor i. m.)

Míg a rovásírás jelrendszere tökéletesen lefedte és ma is lefedi a magyar nyelv hangjait a latinra való áttéréskor komoly hiátus keletkezett. A latinban ugyanis 13 hangunkra nem volt betű, a J, K, Z, V, Ö, Ü, SZ, ZS, CS, NY, LY, GY, TY hangokra. A magyar nyelvnek a latin írásbeliséggel való nehézségeit jól tükrözik a középkori rovásírásos ábécék latin betűs átírásai, valamint a régi naptárak és kódexek azon szavai, amelyekben a hiányzó latin betűket próbálták pótolni valahogyan.

Rovásírásos naptárunkban például a következő néhány szó éppen úgy szerepel, ahogyan ma is ejtjük őket: PÜSPÖK, GYÜMÖLCS, SZENT, ASSZONY, ERZSÉBET, EGYED, GYERGY vagy GYÖRGY. Latin betűs nyelvemlékeinkben pedig a következőképpen írták őket: PISPEK vagy PYSPEK, esetenként PUESPOEC, GIMILC, ZENTH, AZZON vagy ASSON, ERSEBET vagy ERZEBETH, EGED, GEORGH vagy GORG. (Ez az írásmód a bevezetőben megjelölt 13 hang hiányának az eredménye a latin betűs írásban.)

Már Telegdi János is megírta 1598-ban „Rudimenta” című művében (l. A rovásírás emlékei), hogy a rovásírás alkalmas egyedül a magyar nyelv jegyzésére. Felsorolja azokat a hangokat, melyekre még nincs megfelelő latin betű. Példaként említi a „NYAVALYÁS” szavunkat, melyet latin betűkkel csak így lehetett írni: „NIAVALIAS”. Csak pár évszázaddal később lépett az „I” helyébe az „Y”, ezzel a rovásírás logikájának megfelelően az előbbit már csak az „I” hang jelölésére használták.

Régi családneveink ún. hagyományos írásmódja sem valami előkelő írásmódot takar, csupán nyelvünk küzdelmét a latin betűkkel: a „ty” az 1483-ból való nikolsburgi rovás-ábécé átírásában (l. A rovásírás emlékei) „thy” (az „y”-t „i”-nek kell olvasni), innen a BATTHYÁNY családnév írásmódja. A „ZS” = „SS”, az „ü” és az „ö” = „EW”, ezért DEZSŐFI is csak DESSEWFFY-nek, TÖRÖK csak THEWREWK-nek írhatta nevét.

Legnehezebben a „cs” hang mai írásmódja alakult ki: sokáig „ts”-nek, vagy „ch”-nak írták, ami családneveinkben őrződött meg: CZÁZÁR - CSÁSZÁR, KOVÁTS - KOVÁCS, TAKÁTS - TAKÁCS, FORGÁCH - FORGÁCS, MADÁCH - MADÁCS stb.

Magyar rovásírásos emlékeink érdeme, hogy amellett, hogy tökéletesen megjelenítették hangjainkat, hűen őrzik azt a nyelvezetet, amelyik korban íródtak.

Varga Géza megfogalmazása szerint a lineális rovásjelek végletekig leegysszerűsödött rajzok. Az ábrázolt dolgok azonosításával a jelnevek jórészét sikerült meghatározni. E nevekből akrofónia során (egy szó jeléből a szó első hangját jelölő betű kialakulása) keletkezett egykor a székely rovásbetűk hangalakja, alakja. A nevek a képrendszerhez hasonló, azzal szoros összefüggésben lévő nyelvi és jelentési rendszert alkotnak s a legősibb magyar szavak közül valók. A görög, vagy sémi betűnevekkel ellentétben e magyar nevek világosan érthetőek, bár néha régiesek. Olyannyira összetartozó mitológiai vonatkozásokkal rendelkeznek, hogy abból helyre lehet állítani az ősi magyar vallás rendszerét.

Az isteni triász sejthető az „a” (anya, Anahita, Anat, Enéh), „b” (Bél, belső), és „d” (Du) rovásjelek hátterében.

A kettős kereszt alakú „gy” rovásjel neve Istenünk egy jelzőjével azonos, a jel Tejutat (a megszemélyesített világoszlopot) ábrázolja.

A hullám alakú „ü” hangalakja az ügy „folyó” szavunkból keletkezett – s a folyók őseink számára istenszimbólumok voltak

A „t” rovásjel alakja legegyszerűbb épületeinknek egyetlen villás tartóoszlopait ábrázolja. Hangalakja a tengely szavunkból rövidült le s a ten gyök vagy változata nem véletlenül szerepel isten (Teniz), tenger, tündér és tanító szavunkban Az antik mítoszok szerint ugyanis az első idők isteni tanítói s tengerből tűntek elő, s őket a világ forgástengelyével azonosították.

A hal formájú sumer ha „hal” és a székely „h” (hal) írásjelek neve és hangalakja összefüggő nyelvi és jelhagyományra utal A türkök hasonló – szintén hal alakú hieroglifájukat a hun írásból vehették át. A nyelvi különbségek miatt a hun-székely jelnév hal, a türk pedig balik lett – s ezekből rövidült a székely „h” és a „türk „b” betű.

A körbe zárt kereszt alakú „f” rovásjel a négy szent folyót (az Édent) ábrázolja s az Isten (hatti Estan?) által teremtett Föld nevéből keletkezett.

E jelképek a rítus tárgyi eszközrendszerét díszítették s rendszeres használatban maradtak fenn évezredekig. A rítus utódában – a vallási és uralmi ceremóniákon, valamint a paraszti élet kiemelkedő eseményein: temetés, leánykérés, húsvéti locsolás, tojásfestés, fazekas díszítés stb. napjainkig szerephez jutnak.

Az ősi rítusokkal és hiedelmekkel függ össze nemzeti jelképeink mondanivalója is. A magyar címerben a hármas halom, kettős kereszt és víz-jelkép („m”, „gy”, „ü”) szerepel. A szent Korona felülnézete (a körbe zárt kereszt) a négy szent folyóra emlékezik és az „f” (Föld) rovásjellel azonos A Korona szemből nézetében az eget tartó fa: „g”, a keresztpánt kacskaringó alakú filigránjaiban a „j” betű, a zománcképek rekeszrajzában pedig a „jm” ligatúra jelenik meg – a magyar Szent Korona az Istennel és az uralkodóval azonosított világközép jele. (Nagy valószínűséggel 450 táján, a mervi oázisban készítették a hunok s a beleépített hieroglifák lehetséges jó király = jó Föld olvasata a magyar koronatan és állameszme lényegét fogalmazza meg.) A jogar felülnézetében az „f”; nyelének filigránjaiban „g” és az „USTeN”; oroszlánjának testén a kacskaringó a „j” megfelelője szerepel. A koronázó palást képszerkezetében a „gy”, „us”, „t”, „f”, „g”, „s”, „ly”, „d”, „j” rovásjel megfelelőire lelhetünk. E jelképek a magyar uralkodót a teremtő Istennel, Magyarországot pedig azzal a világközéppel azonosítják, ahol a teremtés megtörtént s ahonnan ezt követően a rend szétterjedt.

A jelek használatának különös jelentőséget ad, hogy a magyar rovásírás egyéni írás volt, hiszen főleg egyszerű emberek: pásztorok stb. népírásként művelték, ezért is volt némi eltérés vidékenként a betűformákban és a rövidítésekben.

Az ismeretlen írások megfejtésekor az első feladat a jelek megszámolása. A szóírások 700-2000 (vagy még több), a szótagírások 60-70, az ábécék pedig 20-30 jellel rendelkeznek. Az egyes írásrendszerek nem sorolhatók tisztán az egyik, vagy másik típusba (pl. a latinban is van Q szótagjel). Az írásrendszerek jelszáma és összetétele segíti az eredeztetést.

A Marsigli-féle jelsor 38, a nikolsburgi „ábécé” 46, Thelegdi jelkészlete pedig 65 rovásjelből áll (l. A rovásírás emlékei). Thelegdi János szerint a székelyeknek összesen 32 betűjük van, ezek közül kilenc magánhangzó. Tizennyolc mássalhangzó egyszerű, öt mássalhangzó pedig összetett (pl. „ny”). A fentieken túl huszonegy „szabályos” és kilenc „szabálytalan” típusú ligatúrás jelet felsorol. „van ezeken kívül néhány hüllőkhöz hasonló szótagjegyük, amelyek nincsenek valódi betűkből összetéve. Ezeket a székelyek a szavak/mondások fejeinek capita dictionumnak) nevezik” s mellékeli az „amb”, a „tpru” és az „ent” hieroglifák rajzát (l. Mezopotámiai ősi elemek a székely-magyar rovásírásban)

A székely rovásírás zömmel a fenti típusú jeleket használ, ezekhez járulnak még több szótagos szavakat (aNTaL, ALBeRT), vagy rövid mondatokat (eGY USTeN, ŐS éG) jelentő, egyetlen jellé vált összevonások, a hieroglifák („us”), valamint díszítő és vallásos célzattal is alkalmazott jelmontázsok (világmodellek). Ezt a sokrétű és a magyarság világnézetével összeforrt jelvilágot aligha lehet levezetni egy idegen és kései (sémi, vagy görög) írásrendszerből.

A székely jelsorrend és párhuzamai (Varga Géza: A székely rovásírás eredete)

Rovásjeleink a latin betűkéhez közelálló rendben sorakoznak egymás után, ennek azonban az eddigiektől eltérő magyarázatát kell adni.

A latin betűsorrendet ugyanis nem a latinok találták fel, mert azt már alkalmazták századokkal korábban az etruszk, a görög és sémi írások is. A legkorábbi ismert írás, amelyik a latinhoz hasonló sorrendbe rakta jeleit, a Kr. e . II. évezredben használt (hurri?) eredetű ugariti ékírás volt. Ezért pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a székely írás sorrendje közvetve, vagy közvetlenül az ugariti ábécé ismeretlen elődjére megy vissza.

A jelek sorrendje a hieroglifák vallásos jelentőségén alapulhatott: a jelsor élén minden bizonnyal a legnagyobb vallásos erővel rendelkező szimbólumok kerültek („a”, „b”, „d”): Ezt a mitológiai sorrendet mindaddig nem lehetett a latin ábécé sorrendjéhez igazítani, amíg a jelek mitológiai jelentősége ismert volt. A sorrend módosulására tehát nem számíthatunk az utolsó „pogánylázadások” és az utolsó „pogány” jellegű temetkezések (XIII. sz..) előtt. A népi jelhagyomány további évszázadokon keresztül megőrizte az archaikus jelsorrendet s ez végül fennmaradt a nikolsburgi ábécében (l. A rovásírás emlékei).

A székely jelsorrend csak később változott meg, amikor a latin írás , meg a véle együtt teret nyerő papír és tinta a legeldugottabb erdélyi völgyben is háttérbe szorította a rovásbotot. A latin betűket és ábécésorrendet tanuló keresztény székelyek számára már értelmetlennek és hibásnak tűnt az eredeti székel jelsorrend, ezért a székely betűket is a latin sorrendjében kezdték leírni, a latinban ismeretlen szó- és szótagjeleket pedig külön függelékként csatolták az ábécéhez.

Bár erre vonatkozó szabály nem maradt ránk, a közhit szerint a székely írás sorvezetése jobbról balra halad, melynek közhelyszerű emlegetésével a türk eredeztetést próbálják alátámasztani. Ennek azonban több tény is ellentmondani látszik.  Az 1612-ben elhunyt kiváló történetíró Szamosközi István állítása szerint „a székely írás jelei felülről lefelé haladnak” (rovásnaptár aNTaL ligatúrája; énlakai ligatúra; hun csat hierolifája). Szamosközi,

aki nagyon jól ismerte hazája ősi írását, maga meglehetősen szabadon bánik a sorvezetéssel (Rudolf császárt gyalázó rovásiratú verse; az általa írt Zsigmond erdélyi fejedelem anyjáról írt tudósítás), hasonlóképpen jár el Thelegdi példamondataiban. A szabad sorvezetés példája a sopronkőhidai avar sótartó hieroglif felirata is, balról jobbra irányul a rovásírásos hun brozfibula sorvezetése, valamint különleges (körberajzolt) a rovásnaptár ligatúráinak olvasási rendje stb. A rováspálcákon fellelhető bustrphedon (ökörszántás) sorvezetés (l. A rovásírás emlékei). Megállapíthatjuk, hogy a sorvezetés leginkább az írástechnológia függvénye, amely bizonyos – az íráshasználó közösség gazdasági-kulturális fejlődésének sebességétől függő – késéssel követi az íráshordozó változásait.

Ősi írásunk mezopotámiai egyiptomi kapcsolataiból következően, ezekre utaló jeleket is őríznie kell. Rovásírásunk tanulmányozása után kiderült, hogy valóban megtalálhatók több ezer éves ősi elemek, köztük férgekhez, bogarakhoz hasonló jelek, melyek két, vagy több mássalhangzót jelentenek, tehát mássalhangzós csoportjelek. Ezeket az 1483-ból származó nikolsburgi (Mikoluvo) betűsor, Thelegdi János 1598-as és Kájoni János 1673-as betűsora őrzik. Eredetüket az egyiptomi képírás mássalhangzós csoportjelei között találhatjuk meg. „A feliratokon, melyek általában nagyon dekoratívak és fantasztikus, titokzatos díszítőmintaként hatnak, nagy számban találhatók emberek, négylábúak, madarak, halak, bogarak… ezeknek azonban az esetek nagy többségében meghatározott hangérétkük van” (Kákosy László). Telegdi János latin nyelvű rovásírásos tankönyvében (Rudimentájában) így ír: „Van ezeken kívül még néhány féreghez hasonló szótagjegyünk, amelyek nincsenek valódi betűkből összetéve. Ezeket a székelyek capita dictionumoknak, a szavak fejének nevezik”. Simon Péter történész megállapítja: az egyiptomi írásban a fáraók nevét keretbe foglalták – a legfőbb szó a „szavak feje” a szövegben.

 

Az egyiptomi mássalhangzós csoportjelek és más több ezer éves elemek a székely-magyar rovásírásban (Forrai Sándor i. m.)

Németh Gyula összehasonlító táblázata az ún. „capita dictiunomok”-ról (Fehérné Walter Anna i. m.)

Rovásírásunk egyedülálló magánhangzós jelölési rendszere nyelvünk törvényeihez igazodva fejlődött ki – mivel a fába rovás nehéz mesterség volt, ezért kényszerült a rovó kis helyen „sok értelmet” kifejezni. Grafológiai értelmezésben a ligatúrás írás a kombinációs készségre, kreativitásra, lényegkiemelésre utal. Ez jellemző mai gyorsírásunkra is, amit művelt fők, rendszeralkotók idestova egy évszázad alatt igazítottak nyelvünkhöz. Amíg tehát a rovásírás rövidítéseit a szükségszerűség, a gyorsírásét a célszerűség hozta létre alkalmazkodva nyelvünk rendjéhez. A rovás botnaptár (többek között) valóságos tárháza a gyorsírással rokon rövidítéseknek, ezért a nyelvi kapcsolatokra is kitűnő utalásokat kapunk. Nézzük hát az egymástól függetlenül kialakult rövidítési elveket, melyeknek mindegyikére bőséges példát mutat a naptár (l. A rovásírás emlékei):

1. A rovásírásban a mássalhangzók elé, a gyorsírásban pedig utána kell az „e” hangot olvasni. Mindkettő kerüli a kettős mássalhangzók kiírását, mert közéjük is az „e” hangot kellene olvasni. Ez egyúttal szótagírás is.

2. Betűösszerovások, illetve egybeírások, amire a rovásírásban betűtípusai miatt korlátlan lehetőség van.

3. Mássalhangzók módosításával, vagyis alakjuk csekély megváltoztatásával magánhangzók jelképes jelölése. Ez rovásírásunknak egyedüli ősi tulajdonsága, melyet mai gyorsírásunk is alkalmaz.

4. Magánhangzó-harmónia és hangrendi illeszkedés alapján magánhangzók kihagyása. Magas hangrendű szavakban elég egy magas, mély hangrendű szavakban elég egy mély magánhangzót jelölni.

5. Hangrendszakadás jelölése. Vegyes hangrendű szavaknál azt a magánhangzót is jelölni kell, mely a harmóniát megbontja. A gyorsírás ezt a legtöbb esetben a jel fölé helyezett ponttal jelöli. A Bálint szó egyúttal példa az I hangnak átmetszéssel való jelölésére az INT szótagban. Átmetszéssel a gyorsírás is jelöl I hangot.

6. Szóvégi magánhangzók kiírása, mely mindkét rendszerre jellemző.

7. Torlódó mássalhangzók kihagyása, de a hangsúlyos és sziszegő hangokat mindkettő jelöli.

8. Két, vagy több szó egybeírása, főleg amikor a szó utolsó betűje és a következő szó első betűje összevonásra, ligatúrára ad lehetőséget.

9. Fonetikus írásmód alkalmazása jelmegtakarítás céljából abban az esetben, amikor szóelemző írásmód szerint kellene írni.

A felsoroltakon kívül még néhány esetben a szókezdő „h” elhagyására is van példa a rovásnaptárban, a gyorsírás a szókezdő „h”-t következetesen elhagyja. Továbbá kezdő- és véghangrövidítéseket szép számban találunk, a hosszú magánhangzókat, nagybetűket egyik írás sem jelöli, viszont minden ún. magyar hangunkra (pl. cs, ly, gy stb.) külön jelük van. Mindkét rendszer vonal megtakarításra törekszik, ennek érdekében még a helyesírástól is eltér, a hosszú magánhangzókat nem jelöli, nagybetűk nincsenek stb.

A szabályokból kitűnik, hogy a rovásírás rövidítési rendszere a gyorsírás szinte valamennyi alapelvét alkalmazza, az írásnak egy jóval egyszerűsítettebb kifejezési formája. A kor magas fokú rövidítéses írásrendszere.

 

Kik fogtak hát rovásbotot, pálcát, követ (stb.) kezükbe, kik és milyenek is voltak elődeink az itt tárgyalt régmúlt időkben, kiknek vérét, génjeit hordozzuk mi is s - reméljük - így lesz ez a belőlünk fakadó nemzedékek folytán? Milyen messzire is kell visszanyúlnunk az évezredek vértelenjében? Szigorú tárgyilagossággal tekintsük ezeket a kérdéseket!

„Az erdélyi Tatárlakán (Tartaria) 1961-ben N. Vlassa kolozsvári régész hamuval telt gödör fenekén 26
agyagszobrocskát, két kőfigurát, egy tengeri kagylóból készült karperecet és három rajzos agyagtáblácskát talált. Az utóbbiak közül kettőn a képírás jelei fedezhetők fel.

Már Vlassa is észrevette, hogy a jelek feltűnően hasonlítanak Kr. e. negyedik évezred végének sumér képírására. A leletek világszerte nagy feltűnést keltettek, mivel a C14 radiokarbonvizsgálatok szerint az eddig legrégibbnek tartott, a mezopotámiai Uruk városából előkerült sumér írásnál mintegy ezer évvel korábbiak. A tatárlakai lelettel a Kárpát-medence egy ősi íráskultúra központjává vált. …

Harmatta János írástörténész és Makkay János régész foglalkozott a rejtély megoldásával. Harmatta János a tatárlakai átlyukasztott kör és téglalap alakú táblák jeleit hasonlítja össze az uruki (Kr. e 3500-3100) és Dzsemdet Naszr-i (Kr. e. 3100-2900) agyagtáblák piktografikus jeleivel. Megállapítja, hogy „a két tábla az uruki és Dzsemdet Naszr-i piktogrammokkal való összehasonlítás segítségével minden nehézség nélkül értelmezhető” Megállapítja továbbá, azt is hogy sem az írástechnika, sem pedig a jelek formája nem teljesen azonos sem az uruki, sem Dzsemdet Naszr-i táblákéval. Feltehető, hogy a táblák nem Mezopotámia valamelyik piktografikus írásterületéről kerültek Tatárlakára. Utal arra, hogy hasonló jeleket tartalmazó leletek kerültek elő a jugoszláviai Ban’icán is ... Makkay elsősorban régészeti szempontból vizsgálja a leletanyagot, a két átfúrt, írásos agyagtáblácskát valószínűleg amulettként hordták, azért is égették ki, mint ahogy Mezopotámiában is. Az ő megállapítása szerint a leletek helyi homokos agyagból készültek, importról nem lehet szó …

Borisz Perlov szovjet régészek egy csoportjának kutatási eredményeit foglalja össze V. Tyitov archeológusra hivatkozva. Eszerint a szovjet kutatók a C14-vizsgálat eredményeit a következőkkel támasztják alá. Az agyag korongocskák anyaga a lelőhely anyagával azonos, nem mezopotámiai eredetű. Fölvetődik a következtetés: a sumér írásbeliség felfedezői nem a sumérok, hanem Erdély lakói voltak. Valójában hogyan magyarázhatnánk másként, hogy a legősibb írásbeliség Sumérban, amit Kr. e negyedik évezred elejére datálnak, teljesen váratlanul és teljesen kiforrott formában jelentkezett.

A Kárpát-medence ősi írásbeliségének másik fontos bizonyítéka az első magyar régésznő, Torma Zsófia által 1875-ben, a Tatárlakától kb. 20 km-re levő Tordos határában talált írásos agyag korongocskák.

A gyűjtési munka eredménye a kb. 11000 db, megközelítőleg 4500 éves cseréptöredék és korongocska, amelyeken különböző ábrák és írásnak tűnő jelek láthatók, köztük ékírás jellegű, képírásos és zömében lineáris, azaz vonalas írások. Ez utóbbiak között a tatárlakaihoz hasonlóan rovásszerű és számrovás jellegű jelek is találhatók.” (Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig) 

Láthatjuk tehát, legalább 6500 évvel ezelőttig nyúlnak vissza rovásírásunk meglétének szálai. Amiképpen az írásban (s annak grafológiai elemzésében is) minden mindennel összefügg, feltétlenül ismernünk kell hiteles történelmünk tényeit, melyek során s melyeket igazolva születtek meg írástörténeti emlékeink – a két dolog egymástól elválaszthatatlan. Padányi Viktor történész az előbbi leleteket még nem ismervén írja a magyarság őstörténetét kutató munkája eredményeképpen születő, nagy lélegzetű, nagy gondossággal szerkesztett, átfogó művében a „Dentu-Magyaria”-ban a következőket: 

„Előázsia ókori története Krisztus születéséig, mintegy 4-5000 évet jelent. Ez alatt a roppant időfolyamat alatt civilizációk keletkeztek, futották végig pályájukat és semmisültek meg, a legkülönbözőbb korokból származó értesítéseket hagyva szinte egymás hegyén-hátán maguk után. …

Az előázsiai ókortörténeti adatok áradatát nagyjából keletkezésük egymásutánjában a következő csoportokra lehet és kell osztani: 

                szumir és akkád nyelvű adatok         cca          Kr.e.       4000-től

                egyiptomi nyelvű adatok   ’’              ’’              3000-től

                ó-babyloni nyelvű adatok  ’’              ’’              2000-től

                asszír nyelvű adatok           ’’              ’’              1200-tól

                káld-szabír nyelvű adatok  ’’              ’’              1100-tól

                ószövetségi adatok             ’’              ’’              700-tól

                méd-perzsa nyelvű adatok                ’’              ’’              600-tól

                hellén (görög) nyelvű adatok           ’’              ’’              500 tól

                arameus-örmény nyelvű adatok      ’’              ’’              300-tól

                római (latin) nyelvű adatok               ’’              ’’              180-tól

Civilizáció, vagyis történelmi értelemben vett élet ott és akkor indult meg a földön, ahol és amikor a közlekedés problémája egy bizonyos területet benépesítő embermennyiség számára megoldódott. Mikor a folyami társadalmak egyre duzzadó létszámának és térbeli kiterjedésének a folyami közlekedés kapacitása már elégtelen,  a folyami civilizációk súlypontjai a mediterrán partokra tevődnek át. …

A szumir folyami civilizáció és kultúra társadalmának is ugyanez volt az esete. Vagy a megmerevedés várt rá, vagy pedig el kellett hagynia azt a területet és mediterrán vidéket keresnie saját óceáni torkolatvidéke helyett.

A szumir kultúra folyami társadalma nem a megmerevedést választotta, hanem lényeges tömegeiben a három „mediterrán” régióba áthúzódva fokozatosan kiürítette a folyórendszer területét.

A három közeli mediterrán régió közül a Földközi-tenger vozása a legnagyobb, a kirajzás tehát ebbe az irányba, ha nem is a legkorábbi, a legerősebb. Ez a kirajzás hozza létre a dél-kisázsiai és kréta-minoszi kultúrákat.

Az északi irányú kirajzás már nem is annyira kirajzás, mint inkább terjeszkedés, hisz a Tigris és Eufrat forrásvidékén elterülő Szubartu (Szabirföld) tágulása eredményeképpen éri el a Fekete-tenger déli partvidékét és s Kur és Araxes folyók délkaukázusi síkságait, hogy aztán évezredekkel később a Fekete-tenger – Kaukázus vonalát is átlépve, Szubartu szabirjai behatoljanak a mai Déloroszországnak „Európát”, sőt a délurali térség „Ázsiát” jelentő területeire is („Szibéria”). Ugyancsak Szubartu népéből válnak ki a boghazkői okmányok tanúsága szerint a Kr. e. 2. évzred közepe felé a szabír nyelvet beszélő „hurri”-k, vagy „kurt”-ok (v.ö. Kur-folyó), akiket 1000 évvel később a görögök „kár”-oknak fognak nevezni Kisázsiában, és ugyanezt a nyelvet beszélő „mitanni”-k, vagy „mada”-k, akik valószínűleg a következő évezred „méd”-jeivel azonosak.

A harmadik mediterrán kirajzást a Káspi-tenger vonzása indítja el s időben ez a kirajzás a legkorábbi. A Káspi-tenger körül elhelyezkedő szumir rajokból kialakuló különböző népeket majd kétezer évvel később „szkítháknak” fogja önkényesen és helytelenül elnevezni a mindent „görögösítő” hellén tudomány.

A mezopotámiai őshazában visszamaradó, folyton csökkenő erejű szumirság csodálatos lendülete ezzel fokozatosan lelassul s végül megmerevedik. Legyengülve és elkényelmesedve előbb az északkeleten húzódó elami hegyvidék kemény, barbár és kegyetlen rokonnépével, a rémült és panaszkodó ó-szumir feljegyzésekben „hegyek sárkányai”-nak nevezett kudu, vagy gudu, vagy kad néppel kerül hosszú és tért vesztő harcokba, melyek eredményeképpen Szumiria északi fele kad fennhatóság alá kerül (Akkad).

Ha a szumirság Mezopotámiában maradt része politikailag és fajilag el is tűnik, kultúráját és civilizációját minden nép átveszi és nyelve is még ezer évig fennmarad, sőt az előázsiai világnak nemzetközileg használt tudományos, diplomáciai és egyházi nyelve lesz, valami olyasmi, mint majd a latin kétezer évvel később Európa középkori világában. Sőt a szumiroktól átvett szavak ezreivel, a szumir tudománnyal és civilizációs eszközeivel együtt átveszik és különbözőképpen adaptálják annak mitológiáját, mondáit és költészetét is. 

(A kirajzást követően) az előázsiai népneveknek négy évezreden keresztül zúduló áradata a maga burjánzó név-variációiban igazában öt Káspi-vidéki „turáni” népet takar, amelyek igen kis eltéréssel ugyanazt a nyelvet beszélik. Ez a nyelv az ószumir nyelv … Ezt az öt népet a legkorábbi görög nyelvű közlések általánosan „szkítáknak” nevezik, mert egyforma nyelvük után egy népnek gondolják őket. … Ez az öt nép a dáh, hún, avar, úz és szabír. Ez az öt nép a magyarság legközelebbi ókori rokonságát jelenti.”

 Az öt testvérnép Mezopotámiából törtrénő kirajzása több hullámban zajlott.

„Az első hullám, amely a mezopotámiai szumir etnikai képletből keleti irányba vándorolt, annak a népnek az őse, amelyet másfélezer évvel később, Kr.e. 1600 körül „dáh”-nak neveznek. A nyugati-előázsiai és később mediterrán ókori források annak ellenére, hogy egyéni népnevükön ezeket emlegetik az összes Káspi népek közül a legkorábban, ezekről tudnak a legkevesebbet. … Nevük minden jel szerint a szumir „dag, tag” szóból ered, amely kétkezes baltát, csatabárdot jelent (v.ö. magyarban a „tagló” letaglóz szavakkal) A keletázsiai turáni fajú népeknek – mandzsuk, ajnuk, jakutok, ősjapánok – talán ők voltak az ősei.

(Kr.e. második évezredtől) a földrajzi elhelyezkedés tanúbizonysága szerint a Káspi-mediterránumba érkező második szumir-fajú hullám az a vándorló csoport volt, amelyet ma legáltalánosabban „avar” névvel jelölnek. … Nevük kétségtelenül szumir bázison nyugszik, („ab” annyit jelent, mint „építő”, „ur” pedig „vár”, erőd katona,) városépítő civilizációjuk a Káspin-túli tér klasszikusan lovas-állattenyésztő, belső-kontinentális világában szinte egyedülálló, civilizációjuk tipikus „parti”-civilizáció. … Számtalan városuk, kiterjedt folyami és tengeri hajózásuk két nagy folyójukon kívül az Aralon és a Káspi-tengeren, külkereskedelmük a Káspi-környéki népekkel s a Káspi-tenger kiterjedt folyóvidékeivel messze fel a Közép-Volga, a Jajk (Ural folyó) térségéig millió és millió négyzetkilométerre hordja szét koraókori kultúrájukat s akkoriban még szinte tiszta ószumir nyelvüket.

Az ősavarok vallása a szumir vallások egyik változata. Az égitestek, főleg a Nap a természetfeletti Lény megjelenése náluk, aki fényben (napsugár, tűz) jelentkezik és akit „Tonuz”, „Tanuz”, „Ten-Iz”, „Iz-Ten” (iz, szumirban tűz) néven tisztelnek. Papjaik a „mágusok” s a főmágus székhelye Bálk.

Fővárosuk az Oxus egyik mellékfolyója mentén kiépült „Száraz-ba” volt, amelyet aztán jóval később, idegenek neveztek el Baktriának.

Az avar birodalom történetét a Kr. e. 8. sz-tól a „méd” és „macedon” uralommal vívott küzdelmek töltik ki. … A poraiból megélemedett avar főnix új, hatalmas birodalma, Aparda, vagy Parda egy újabb szótorzítással „Parthia” néven vonul be a történelembe Kr. e 275-ben és ezen a néven él ötszáz éven át, sőt a köztudatban máig. … Utolsó három évszázadát a római imperializmus elleni meg-megújuló védekezés tölti ki, amely Kr. u. 3. évszázadra megfosztja előázsiai területeitől.

Kr.u. 559-ben a Középázsiában kialakult szintén turáni Kök-türk birodalom vonja uralma alá mintegy fél évszázadra, eenek a támadásnak a következményeképpen vándorol el az avar birodalom egyik népe a kúnok, avar-kúnok, vagy vár-kúnok a Kárpátmedencébe, ahol Baján nevű kagánjuk alatt megalapítják a kárpát-medencei „avar” birodalmat Kr. u. 568-ban.

A harmadik nagyobb szumirfajú elvándorlási hullámot az a kategória adja, amelyet később majd egy időn át massagétáknak fognak nevezni a görögök és a rómaiak, amíg rá nem jönnek, hogy saját igazi nevükön ezek – húnok. Nevük, hún, chun, kún, szumir szó ami annyit is jelent magyarul „farok” meg annyit is, hogy „fényes” (talán díszül,

meg rangjelzésül használt lófarkaikról, vagy esetleg öltözködésre használt állatbőrei farkaikról – kacagány – nevezték őket így a többiek, vagy talán pompaszerető uralkodóikról).

A hún ősnép Káspin túlra került részének leszármazottai az a nép, amelyet kétezer évvel később „fekete húnoknak”, cidarita, vagy eftalita húnoknak fognak nevezni. Ezek a húnok jelennek meg az egyiptomi feliratokban „unni” „unut”, Darius Hystaspes persepolosi feliratán „hunut” néven. A Káspi tenger innenső oldalán északnak, a Kaukázus irányában előrenyomuló rész leszármazottai, Herodotos 1500 évvel későbbi „massagétái” a fehér húnok. Egymást követő hullámokban, szabir rokonaikkal együtt, vagy őket nem sokkal megelőzve ezek távoznak a Kaukázus és a Kaspi-tenger közötti kapun át észak felé. … Kr.u. az első sz. végén a húnok már nyugati forrásokban jelennek meg a Volga-Észak-Káspi térben, vagyis ugyanott, ahonnan 6-7 évszázaddal korábban elszármaztak és az ott talált rokonaikkal, valamint a Kelet-Káspi-vidéki fehérhúnokkal újra egyesülve alapítják meg azt a birodalmat, amely majd Attila halálával éri el legnagyobb kiterjedését.

Az ásatások földsáncokkal, vizesárkokkal körülvett, őrtornyokkal megerősített kapubejáratokkal ellátott erődítmények maradványait hozták felszínre, amelyeken belül a várúr lakásán és a gazdasági melléképületeken kívül számos kisebb lakás is épült, amelyeket - az északibb Altáj-régióban – egy központi kazánból, a föld alatt vezetett égetett agyagcsövek rendszerén át központilag fűtöttek. A feltárt sírok fényűző temetkezésről adnak számot. A gerendavázzal bélelt sírkamrákat felszerszámozott lovak – 6-8-10-14 – egész szekerek és egyéb használati tárgyak veszik körül.

A Káspi-mediterránumba áthúzódó negyedik mezopotámiai hullám történelmileg az első háromnál is jelentősebb. Ez a hullám immár nem is kerül át a Káspi-tenger túlsó oldalára, mint az első három – csak majd Kr.u. fog egy része átkerülni – történetét az a Káspi-Kaukázus-Fekete-tenger-Földközi tenger által bezárt térben éli le és szaporodása és szétterjedése során a Káspi-vidék déli terétől a kisázsiai sarokig mindenfelé felbukkannak különböző csoportjai a különböző időkben Kr.e. a 21. sz-tól kezdve a Kr.u. 10. sz-ig szinte szünet nélkül foglalkoztatva a figyelő világot.

(Az úzok) - ősi nevük, amely számtalan torzulásban jelenik meg 3000 esztendő hosszú útján, szintén szumir, talán a legszumirabb valamennyi csoport között. „Assza” ez, amely lovat jelent s valóban, ez a nép, amelynek neve tucatnyi ókori és koraközépkori nyelven féltucatnyi különböző írásrendszerrel leírva az átalakulások és torzulások legszélesebb sklálájában fordul elő a „lovak népe”.

A lenyűgöző kortörténet részletesebb leírásából kiemelek egy, a mi emlékezetünknek is ismerősen világoló elemét, mely életünket még a közelmúltban is meghatározta: a Fehérló népe - a magyarság legendás kapcsolatát a lóval, (vajon megvan még a lipicai ménes?) melynek gyökerei a többezer éves messzeségbe nyúlnak:

„… a „lovak népe” s ez a nép ajándékozza meg az emberiséget a lovaglás és a lovas fegyvernem valóban korszakalkotó találmányával, amely éppolyan forradalmi változást hoz az emberiség életébe a Kr. e. második évezred elején, mint amilyet a vasút és mozdony fog hozni a 19.szd-ban 4000 évvel később.

Itt most nem a ló megszelidítéséről és az igavonás bevezetéséről van szó, bár minden valószínűség szerint ezt is ez a nép végezte egy évezreddel korábban, Kr.e. 4. évezred végén, vagy a 3. évezred kezdetén – a ló és a kerék legrégibb ábrázolása hatezer éves – hanem arról az összehasonlíthatatlanul fontosabb dologról, hogy az ókori emberiség átlagsebessége, a gyalogosé, a folyami bárkáé és az ökörvontatásé egyaránt átlagosan 4-5 km óránként évezredeken keresztül s a lovaglás feltalálásával ez egyszerre a négyszeresére emelkedik és ennek civilizációs és főleg hadászati jelentősége szinte elképzelhetetlenül fontos történelmi faktor.

Ő előttük a lónak lovaglásra való alkalmazása teljesen ismeretlen. Közülük való az, aki először próbál lóra ülni, az első és eddig legrégibb eddig felfedezett ilyen ábrázolás szerint a ló farára, közülük valók azok, akik hosszú századok intelligens megfigyelései és erőfeszítései során rájönnek, hogy a futó lónak csak a derekán lehet megmaradni, a lovaglás helyes módja hát ez, ők munkálják ki egyre tökéletesebbé a nyerget, ők jönnek rá, hogy a lovon harcolni csakis úgy lehet, hogy a lábnak támaasztéka van s ők találják föl a kengyelt, amit nyugaton csak Kr. u. a nyolcadik szd. elején kezdenek használni.

Az út az „alacsonyrendű kasszu kocsisoktól és lovászoktól” Nyírő József havasi barátjáig, Úz Bencéig négyezer esztendős. S ezen a négyezer éves hosszú-hosszú úton, síron innen és túl kíséri őket hűséges barátjuk, az ókortörténet egyik döntő súlyú faktora, a – ló…”

Az első ékírásos értesítések „kasszu” néven emlegetik őket a 2. évezred első sz-tól kezdve. Birodalmukat, amelyet ma általában Babiloniának nevez a tudomány, a kasszuk „Kur-ten-iz”-nek (Iz-Ten) „Teniz országának” nevezték. Az első kasszu uralkodó, Gandás, 1746-tól 1731-ig uralkodott. 

Kurteniz-Babilon hatalmát és a kasszu dinasztia főségét félezer éven keresztül még csak kétségbe sem merték vonni Előázsiában. A kasszu lovasság vérségi köteléket jelentő, törzsekre, nemzetségekre tagolt társadalom volt, amely a Tigris és Eufrat régiójában elnyúló termékeny alföldön volt települve és ennek a katona-tartománynak a központja a ZAB folyó (ma is így hívják) partján épült „Asszur” városa, alighanem a parancsnokság székhelye volt… voltak a térben más, kisebb alközpontok is. Az egyik városnév „DABIDU”, a másik ”PARIPA” … (A rohamosan kibontakozó katonaállam,) az asszír birodalom félezer éves története hódító katonakirályok imperialisztikus szakaszainak, ezt követő fényűző és költséges koroknak, végül lázongásoknak és uralkodó- vagy dinasztiacseréknek ismétlődő folyamata. Az igazi és döntő faktor ebben az asszír történelmi folyamatban mindig az úz lovashaderő. Maga az úz nép, a rezervoár ott él a Elám és Káspi tenger között s más úz lovas törzsek és nemzetségek is hajtanak végre az idő folyamán a „kasszukra” emlékeztető „vállalkozásokat” (Uzzi, Kum-uzzu, mada-méd) (Az „Asszúr” Kr.e. 612. évi-i összeroppanása után) az assza-úz nép úgyszólva mindenfelé szétszóródik Előázsia területén… Mikor a rómaiaknak három évszázados konok háborúskodás után végre sikerül az avar birodalmat tönkretenni, az úzok zöme a Káspi-tenger túlsó oldalára húzódik át. Innen egyik részük „kazár” „Khasar”, „chossar” néven 670-680 között a Volga-Don-Kaukázus háromszöbe nyomul, ahol az onogur birodalmat veszik birtokukba, másik részük kétszáz évvel később úz és bessenyő néven nyomul a Don-Dynepper térbe.

Az.ötödik mezopotámiai hullám tulajdonképpen nem is ún. elvándorlás, hanem inkább egyszerűen északi és
ésszakkeleti irányú tágulás és terjeszkedés a Kaukázus és az Északkáspi-régió irányába. (Szubartu – Szippar) városközpontnak és és a hozzá tarozó területnek lakói a Kr.e. 3. évezred folyamán fokozatosan szétömölve elárasztják előbb az egész forrásvidéket, majd a Rus (Araxes) s annak északi testvérfolyója a Kur (Cyrus) által öntözött és a Kaukázus alatt elterülő Nagyalföldet is egészen a Káspi-tengerig kelet felé és a Fekete-tengerig nyugat felé, óriásivá kiterjesztve ezáltal az ősi Szubartu fogalmát. 

A területet és népét az ősi Szubartu néven kívül nevezték az ókorban Szuprinak, Suprinak, Szapardanak, Szparda-nak, (az asszírok nevezték egy részét Urartunak is) Szapardianak, Szibárnak, Siphara-nak, Siavaranak, Szabirianak (Savaria) is. Az ókori kútfők által megrajzolt „szkíthák” külseje, öltözködése, fegyverzete, szokásai, harcmodora, hitélete szinte kisértetiesen ugyanazok, mint a később felbukkanó húnoké, szabíroké, oguroké, avar-kúnoké, majd a magyaroké.

(A térségben dúló örökös háborúskodás -  az úz és hún testvérnépekkel mindvégig szoros politikai kötelékben együttműködő - ) Szibár számára állandó veszélyt, dúlást, pusztulást jelent. A több évszázadon át tartó háborúzás folyamán számtalanszor cserél gazdát, kerül a hadiszerencse forgása során hol perzsa, hol római, illetőleg bizánci kézre, míg végülis a két hadakozó fél között egy harmadiké lesz, a 7. sz-ban jelentkező új nagyhatalomé, - az araboké.

 Az arab nemcsak fajilag idegen, szemita, hanem egy új, az indulás fanatizmusában égő vallásnak, az iszlamnak erőszakos és türelmetlen tűzzel-vassal térítő protagonistája is, az arab imperializmus tehát nem csupán politikai, hanem faji, vallási, nyelvi és kulturális imperializmust is jelent, és a a meghódított népek számára teljes belső lényegüket fenyegető exisztenciális veszély, amely ellen a védekezés kétségbeesett s a menekülés pánikszerű, hisz ar arab terjeszkedés gyors áradat. A hadjárat nem egyetlen roham, hanem évtizedes háború, amely egy 1500 km-es arcvonal szabír, örmény hún, úz, görög, perzsa gócai ellen egyidejűleg folyik…. A meghajszolt szegénylegények északnyugat felé kísérlték meg a menekülést a félelem és a megalázás földjéről a Kubán túlsó oldalának végeláthatatlan és hozzáférhetetlen mocsárvilágába, ahová nem merte őket követni semmiféle katonaság.

Hajdani ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
 

Itt van a sűrű bozót
Itt van a régi nóta
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta. (Ady Endre: Az eltévedt lovas)

 A szabir-úz-hún menekültek meotiszi társadalmából „Madar nembeli Upas (Opos)” vezetésével kazár szövetségben megszületett az új ország: Dentu-Magyaria.

 Létezésüknek híre hamar szétfutott az arab elnyomatás sóvárgó világában, romantikus regék, dalok szővödtek köréjük és számuk újabb és újabb bujdosókkal rohamosan nőtt. Kilétükkel a környező világ nincs tisztában. A nyelvük ugyanaz, mint amit a Kaukázustól és a Fekete tengertől délre eső területek népei beszélnek s mivel ezeket „úz” „as” „chús” „ghúz” nevekkel összevissza jelölik, a bontakozó új képletet is egyrészt ezzel a névvel határozza meg az első olyan bizánci feljegyzés, amely már rájuk vonatkozik (739). …Ennek az adatnak roppant erejű alátámasztást ad három különböző és a magyar történelmi vonatkozásban teljesen egybehangzó arab feljegyzés (Bal’ami krónika; Baladhuri: Futuh al-Buldan; Ibn-al-Athir).

Dentu-Magyaria teljes önállósulásának időpontja Opos legisebb fia, Csaba királyságának (kagán) idején, 768-769-körülre tehető (Kézai Simon –Gesta). Az évszázad vége felé, 790 körül már Edemen a kagán – birtokukba kerül az egész Felső-Donec vidék s ezzel Európa keleti felének híres középkori ipara a kardgyártás megindul. Edemen fia, Ügek kagán – krónikásaink csak azt jegyezték fel vele kapcsolatban, hogy felesége Önedbelia fejedelem szépséges leánya volt – Emese.” A Turul-legendánk emlékezetéből ismert Álmos született e frigyből, majd uralkodott 850-től. A gyönyörűen megmunkált, kétélű, enyhén hajlott szabír kardok nagyipari gyártásának köszönhetően (melynek irányítója a „tarchán”-tarján,) kiterjedt kereskedelem folyik ekkor a térségben, minek folytán Pannóniában avar, hún és kún testvérnépekre találnak. Álmos – valószínüleg – onogur feleségével kötött házasságának gyümölcse hoszerző, (honvisszaszerző) ősünk, Árpád. Árpád köti a négy szabír (Megyer – Árpád, Kürt-Gyarmat – Eleud, Tarján – Ond, Jenő – Tas) és a Levédia-béli három onogur törzs (Nyék – Levente, Kéri – Huba, Keszi – Töhötöm-Tétény) vezetőivel a Vérszerződést 890. v. 891. évben, miközben több hadjáratot (885, 892, 894) indít a Kárpát-medence vidékén a betelepülés előkészítésére. 

896-ban Árpád mintegy 400 000 embernyi népességével rendben megérkezik a Kárpát-medencébe, (l. melléklet) a testvértörzsek ősi szokás szerint elhelyezkednek, s megkezdődik a páratlan nyelvi gazdagságú, pazar népmese- legenda- monda- tánc- dallamkincsű, évezredes rovásemlékű magyar nép immár több mint 1100 éves küzdelmes-dicsőséges-fájdalmas történelme.

 

A rovásírás történetének hosszú múltra visszatekintő kutatása rendkívüli módon megosztotta az írástörténészek népes táborát. Az eredeztetés elveit s nehézségeit Varga Géza írástörténet kutató fogalmazza meg :

„Rovásírásunk keletkezési körülményeinek és rokonságának tisztázásakor a székely írás minden jellemzőjét össze kell vetni a fontosabb írások és jelrendszerek tulajdonságaival. Ilyen jellemző a jelek száma és fajtája: képszerű jelmontázs, szimbólum, szójel, szótagjel, betű, ligatúra; a mássalhangzók és magánhangzók száma; a grafikai formavilág; az ábrázolt dolog (élőlény, tárgy, fogalom) és a hozzá kötődő kultúrális környezet (mítosz, rítus, gazdaság); a jelsorrend; a jelek által jelölt hanganyag és nyelv; a nyelvhasználat rendszerszerűsége; az írástechnológia, a sorvezetés és mindezek koronként egymásra rétegződő változásai .

Az akadémikus kutatás a székely rovásemlékek előképei és rokonsága köréből eleve kirekeszti a szkíta, hun, avar írásemlékeket, valamint a sztyeppi és a magyar uralmi és népi jelhasználat rokon jellegű szimbólumait. Az így mesterségesen teremtett emlékhiányt áthidalhatatlan űrnek nyilvánítva megakadályozza a székely írás korai történetének tisztázását.”

Őstörténeti szakembereink a régészeti leletek tényszerűségére támaszkodva fedték fel rovásírásunk nyilvánvaló kapcsolatait, s helyezték el térben s időben az adott kultúrális környezetben. E helyütt említem meg - a teljesség igénye nélkül - ősi írásbeliségünk titkainak feltárásában részt vevő nagy gondolkodóinkat: Bél Mátyás – evangélikus lelkész (1684-1749) Torma Zsófia – régész (1840-1899); Fehér Mátyás Jenő – történész (1913-1978); Fehérné Walter Anna – tanító, szerkesztő, író (1915- ); Sebestyén Gyula – történész (1864-1946); s feltétlenül megjelenítésre méltóak napjaink kiemelkedő tudományos elméi: Forrai Sándor; Varga Géza.

.A Tigris és az Eufrátesz folyó között, Mezopotámiában kifejlett írásbeliség virágzott. Ezen a közel-keleti térségen, amely a Perzsa-öböltől Bagdadig (a mai iraki fővárosig) terül el, Kr. e. a 6. és 1. évezred között délen Sumér, északon Akkád osztozott. A babiloniak ékírását jelenlegi tudományos ismereteink szerint a térség legrégibb kultúrnépe, a sumér nép hozta létre.

A sumérok írása eredetileg képírás volt, s később is vízszintes, dőlt és függőleges vonalakból alkotott szóképekkel, ideogrammákkal fejezte ki az emberi gondolkodás és beszéd fogalomsorát.

            
Sumér kép-és ékírásos ideogrammák, szótagjelek és determinatívumok (Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig) 

A sumér képírás belső szerkezete a következő volt:

1. A tárgyakhoz hasonló képjelek;

2. Elvont fogalmak, érzelmek, igék kifejezésére összetett képjelek szolgáltak, pl. az "enni" ige a száj képjelébe helyezett kenyér képjele;

3. Képjelekből álló szótagjeleket, ragokat, képzőket fejeztek ki, mivel a sumér is ragozó nyelv volt, mint a magyar. Fontos, hogy ezekben a képjelekben már benne volt az illető magánhangzó is;

4. Megkülönböztető jelek, melyek segítették a jobb megértést. Ezeket nem kellett kiejteni, csupán meghatározó szerepük volt.

Ebből az írásból fejlődött ki más népek fogalomírása is, megtartva ezt a belső szerkezetet. Ebből a képírásból fejlődött ki később az ékírás, amelynek anyaga a puha agyag, eszköze a háromszögletű fából vagy nádból készült pálcika, a kalem. Íráskor az íróvesszőt benyomták az agyagba, majd fokozatosan felengedték, ennek következtében ékszerű vonások keletkeztek. Innen az ékírás elnevezés.

Az ékírás fejlődése a sumér képírásból (Forrai Sándor i.m.) 

Az írás fejlődésének menete tehát a következő volt:

1. képírás;

2. fogalomírás;

3. szótagírás;

4. jel- vagy betűírás.

A sumér képírás elterjedt a Kelet és Nyugat felé egyaránt, megtartva annak belső szerkezetét. Hatott az egyiptomi képírás kialakulására is kb. időszámításunk előtt 2800 körül, amely kezdetektől fogva képírás volt. 

Az egyiptomi képjelek a sumérhoz hasonlóan alakultak betűírássá, de ezek a betűjelek továbbra is megtartották eredeti képüket, nem egyszerűsödtek le, mint a sumér képírás jelei. Az egyiptomi képírás jelei pontosabban mutatják az ábrázolt tárgyakat, míg a suméroké elvontabbak, egyszerűbbek voltak, mert egyrészt gazdasági életükben állandóan szükségük volt az írásra, másrészt a puha agyagba való karcoláskor az írnoknak nem sikerült a képek pontos rajzát kialakítania, mint a kőbe vésésnél. 

Egyiptomi szójelek (Forrai Sándor i.m.) 

Az egyiptomi írás belső szerkezete is hasonló volt a sumér íráshoz: képjel, összetett képjel, szótagjel, illetve mássalhangzós csoportjelek és megkülönböztető jelek. 

Egyiptomi szöveg (Forrai Sándor i.m.)

A mezopotámiai hatásra kialakult egyiptomi írás szótagjelei azonban eltértek a sumértól, mert magánhangzó nem szerepelt bennük, az odaillő megfelelő magánhangzót kiejtették. Miként a sumérban, az egyiptomi írásban is a betűírás volt a fejlődés végső foka.

Egyiptomi hangírás betűsora (E. Doblhofer: Jelek és csodák) 

Kétségtelen, hogy a föníciai-sumér írásjelek megalkotásához az egyiptomi képírás szolgáltatott ötletet. A föniciaiak egyiptomi szomszédaik példáit szem előtt tartva megalkották azt az írásrendszert, amely a nyelv minden hangját külön jellel, jeggyel, tehát tisztán fonetikai úton jelöli meg.

Az ókori Közel-Kelet harmadik írásfajtája tehát a föníciai ún. lineáris betűírás. A sumér és az egyiptomi képírásoknál láthattuk, hogy ezek szótagírássá, végső fokon betűírássá fejlődtek. Ezektől függetlenül a föníciai népek az egyiptomi képírás főleg mássalhangzós csoportjeleiből olyan lineáris, azaz vonalas betűrovást fejlesztettek ki, melynek egyszerű jelei, illetve betűi lehetővé tették gyors elterjedését. Ez volt az első rovásírás, mivel ennek anyaga kezdetben a fa volt, eszköze egy hegyes szerszám, amivel vésték, rótták a jeleket a fába.

 

Rováspálca (Gábor Zoltán: Ápisz nyomában)

 Technikája a következő: a rovó bal kezében fogja az erre a célra alkalmassá tett négy oldalas, hosszúkás botot, pálcát és jobb kezével vési, rója a jeleket. Ennek következtében a sorvezetés jobbról balra történik, a betűk képei is jobbról balra néznek. Magánhangzóik a föníciaiaknak nem voltak, betűállományuk kezdetben 33 volt.

A föníciai rovásírásnak, mint betűrovásnak a kialakulását általában Mesa moabita király Kr. e. 835-ből származó, 32 soros emlékkövének megírásától számítják. Az emlékkövet francia kutatók fedezték föl 1868-ban a Holt-tenger melléki Dibon (ma: Diban) városban. Az emlékkő a király haditetteit örökíti meg ún. föníciai, elsősorban moabita jelekkel. Ugyanis a moabitáknak is szerepük volt a föníciai rovásírás kialakításában. Ez már gyakorlatilag kiforrott mássalhangzós írás. A föníciai írás kialakulását azonban Mesa kövénél korábbi időpontra kell tennünk.

 

Mesa moabita király emlékkönyve (Forrai Sándor: Küskarácson) 

Ez azt jelenti, hogy a föníciai rovásírás kialakulása megelőzte az egyiptomi betűírást. A föníciai rovásírás kb. 3500 éves, melynek mássalhangzós jellege az egyik bizonyítéka annak, hogy kifejlődésére elsősorban az egyiptomi képírás mássalhangzós csoportjelei voltak hatással. A későbbiekben azt látjuk majd, hogy egyedül a magyar rovásírás őriz ilyen mássalhangzós csoportjeleket.

A föníciai (sidoni), moabi és héber szögletírás betűi (Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás)

A föníciai rovásírás elterjedt Kelet és Nyugat felé egyaránt. Keleten a különböző türk népek felé, Nyugatra való elterjedését elsősorban a kis-ázsiai pelazg és etruszk népek nyugatra való vándorlása segítette előa Kaukázuson és a Kárpát-medencén keresztül. A pelazgok a görög félszigetre, az etruszkok az itáliai félsziget főleg északi részére vitték a betűírást anyagával és eszközével együtt, mivel ez még fába rovás volt. Föníciai kereskedők Görögország felé a tengeren át szintén részt vettek az írás közvetítésében." "A föníciai rovásírásnak valamennyi rovásírás közül a magyarral van a legszorosabb kapcsolata. Ez megerősíti azt, hogy a magyarság egy részének közvetlenül kapcsolatba kellett kerülnie a betűírást kifejlesztő népekkel, mivel pusztán átvétel útján ilyen szoros kapcsolat nem alakulhatott volna ki. Mindenképpen tehát el kell vetnünk azt a feltétlezést, hogy a magyar rovásírás csupán a türk átvétele, kiegészítve görög és glagolita jelekkel. A magyar rovásírás eredetét tehát az ősforrásnál kell keresni, mely így szerves része az írás történeti fejlődésének. Megállapíthatjuk, hogy a magyar rovásírásnak a legrégibb képírásokkal is kapcsolata van, így elsősorban az egyiptomi képírással.

A Kárpát-medence ősidők óta fekvésénél, földrajzi adottságánál fogva az emberiség kultúrájának kialakulása szempontjából minden tekintetben alkalmas terület volt. Ezt a tömeges régészeti leletek is bizonyítják. Nem véletlen tehát, hogy az írás kialakulásának egyik bölcsőjeként is tekinthető. Hogy miért?

Az írás kialakulásának egyik központja az ókori Közel-Kelet mellett a Kárpát-medence és a Balkán térsége volt. Nem véletlen, hogy a képírásból kialakult föníciai írás, mint az első lineáris betűírás, rovásírásként a Kárpát-medencében is meghonosodott, és a magyar nép ősi íráskultúrájaként máig fennmaradt.

Az alábbi térkép azokat a helyeket tünteti fel a Kárpát-medencében, ahol a letgfontosabb ősi írásos emlékek kerültek napvilágra, köztük a székely-magyar rovásírás emlékei.

A Kárpát-medence íráskultúrájának térképe (Forrai Sándor i.m.)

A Kárpát-medencének a Közel-Kelettel való évezredekre visszamenő kapcsolatából logikusan következik, hogy mindkét területen egymással rokon népek éltek. A két terület kultúrája hatott egymásra. Ennek egyik bizonyítéka ősi írásbeliségük kapcsolata, amit Jovan Todorovich horvát írástörténész összehasonlító táblázata is jól szemlélteti. A táblázat bizonyítja azt is, hogy a magyar rovásírás része annak az írásrendszernek, amely a mezopotámiai sumér képírásból és az egyiptomi képírásból fejlődött ki.

"Az erdélyi Tatárlakán és Tordoson, valamint a balkáni Karanovoban, Šitovoban, Vinèán talált régészeti-írástörténeti leletek kapcsolatát mutatja ki Todorovich a közel-keleti írásokkal. Feltűnő, hogy a 18 tordosi jel közül alakra 11 pontosan megegyezik a magyar rovásírás jeleivel, 9 pedig a krétai-mezopotámiai, vagyis sumér jelekkel. A GY, vagyis a kettős kereszt és az F, a kör egy függőleges és vízszintes átlóval mindháromban szintén

megtalálható." (Forrai Sándor i. m.)

Todorovich-táblázat. Az Erdély-Balkán térség bronzkori vonalas jegyeinek összehasonlítása a krétai-mezopotámiai jelekkel (Fehérné Walter Anna: Az ékírástól a rovásírásig

A magyar rovásírásnak az írástörténetben elfoglalt "alkotó helyét" bizonyítja Sebestyén Gyula táblázata, amely a Földközi-tenger melléki rovásírás egymással rokon betűsorait és azok összefüggéseit mutatja. Ebből újból kitűnik, hogy a magyar rovásírásnak valamennyivel kapcsolata volt.

A táblázat három fő csoportba osztja a rovásírást:

1. föníciai-sémi csoport;

2. Földközi-tenger melléki csoport;

3. török csoport, amelyhez a magyar rovásírás is tartozik.

E három fő csoporton kívül feltünteti a germán rúnát.

A földközi-tengeri rovásírások Sebestyén-féle táblázata (Sebestyén Gyula i. m.)

Érdekes bizonyítékra bukkanunk, ha Sebestyén Gyula táblázata alapján számszerű összehasonlító kimutatást készítünk. Ezt Forrai Sándor elvégezte, s a rovásjelek összehasonlításánál háromféle szempontot vett figyelembe:

1. csak alakra megegyező jelek száma;

2. alakra és hangértékre megegyező jelek száma;

3. a megközelítőleg megegyező jelek száma.

A számszerű összehasonlító kimutatás adatai szerint a pelazg, az etruszk, a latin és ógörög, valamint a rúna rovásírások feltűnő egyezést mutatnak. Különösen sok a hangértékre is megegyező jel. A Sebestyén-féle táblázatban feltüntetett 21 pelazgjelből 12 alakra a magyarral is megegyezik, ami valóban feltűnő egyezés.

Számszerű összehasonlító kimutatás (Forrai Sándor i.m.)

Az a tény, hogy a magyar rovásírás 50 %-os egyezést mutat a föníciai csoportba tartozó népek rovásírásával, az etruszkkal 49,4 %-ot, míg a türkkel csak 28,6 %-ot, igazolni látszik, hogy a magyarok a türköktől függetlenül jutottak a rovásírás birtokába. Tehát a magyar rovásírás nem a türknek az átvétele, mivel bizonyított, hogy a magyarság közvetlenül is részt vett a rovásírás kifejlesztésében, tehát ott volt az ősforrásnál.

A  rovásírásnak a föníciaival, etruszkkal és türkkel megegyező jelei (Forrai Sándor i.m.)

A kimutatásból az is kitűnik, hogy az etruszk rovásírásnak valamennyi nép roávsírásával kapcsolata van, a magyarral pedig egészen szoros, ami az ősi rokoni kapcsolatot bizonyítja. Világos tehát, hogy a magyar rovásírásnak valamennyi nép rovásírásával kb. olyan arányú a kapcsolata, amilyen arányú az etruszk rovásírásé.

E kimutatás alátámasztja Forrai Sándornak azt a feltételezését, miszerint „az etruszk írásból közvetlenül fejlődhetett ki a latin rovás, de a későbbiek folyamán erős görög hatás is érvényesült. Végső soron megállapítható, hogy a pelazg és etruszk írás közeli kapcsolatának eredménye a latin és görög rovásírás közötti kapcsolat is”. Mindkét írást kezdetben jobbról balra rótták, s csak amikor kezdett megváltozni az írás anyaga, akkor vált könnyebbé, természetesebbé a balról jobbra való haladás, ennek megfelelően a betűk képei is balról jobbra néztek, mint mai írásunkban.

A későbbiek folyamán a rovásjelekből alakultak ki a latin nagybetűk, ezért hasonlít nagy része ma is alakilag a székely-magyar rovásírás jeleihez. Mai latin betűs írásunk egyik őse tehát a székely-magyar rovásírás. A ma is használatos kisbetűk csak jóval később alakultak ki.

A székely-magyar betűrovás genealógiája (Sebestyén Gyula i. m.)

Megemlíthető, hogy a mai latin „a” betűnkhöz pszicholingvisztikai szempontból semmi köze sincs az azt szemléltető és magyarázó „alma” szónak, amint azt iskolai könyveinkben tapasztalni és látni lehet. Hiszen az „a” az „ökör”-ből (alef) fejlődött ki és nem az alma kifejlődött képe.

 

A piktogram átalakulása hangjellé (Gábor Zoltán i. m.)

Sebestyén Gyula felírása alapján ugyanakkor a rovásírásunkban minden kép neve és értelme, hangteste és jelentése megtalálható anyanyelvünkben és annak történelmi fejlődését.

a - alef (ökör)       l - lämed (ösztöke)

b - beth (kór)        m - mem (úr)

g - gimel (teve)     n - nim (hol)

d - daleth (ajtó)    sz - szamech (támasztó)

h - he (rácsos ablak)           - ajin (szem) = egy gégehang

v - väv (horog, sátorcövek)               p - pe (száj)

r - rajin (fegyver) s - säde (oldal?)

ch - cheth (kerítés)             q - köf (?)

t - tett (kígyó, tömlő)           r - res (fej)

j - jod (kéz)            t - töv (kereszt, jel)

k - kaf (tenyér)

Forrai Sándor, a székely-magyar rovásírás jeleinek az ókori, közel-keleti összefüggéseit bemutató táblázata szintén azt bizonyítja, hogy a magyar rovásírás valóban az írás történeti fejlődésének a szerves része, alakítója. (Forrai Sándor i.m.)

Az összehasonlítás eredménye a következő, a magyar rovásírással alakilag is megegyező egyiptomi jelek száma: 19, sumér jeleké 18, türk jeleké 17, főníciai (moabi, sidáni, arámi) jeleké 24, etruszk jeleké 21, görök jeleké 19, a latin rovásjeleké 20, a római jeleké 10 és a pelazg jeleké 9. A kimutatás eredménye alapján az összefüggés bizonyított.

A magyar rovásírás értékét két fontos tényező határozza meg:

1.  Írástörténeti és őstörténeti jelentősége;

2. Kultúrtörténeti jelentősége, amely mindenekelőtt nyelvünk törvényeire felépült rövidítési rendszerén alapszik.

A felmerült kérdésre, miszerint az írásszerűen használt szimbólumkészletünk és a belőle kifejlődött székely-magyar betűírás valóban ősi öröksége-e a magyarságnak, azaz: indokoltan beszélünk-e bronzkori magyar írásbeliségről – a válasz egyértelműen igen. Ennek bizonyítására az írásrendszer szerkezetének, jelei alakjának és hangértékének vizsgálata, valamint magyar nyelvemlékeink állnak rendelkezésünkre.

 

 

A rovásírás jelrendszereinek levezetése az egyenes és hajlított vonalakból
 (Forrai S. i.m.)

. A magyar rovásírás jelei - kialakulásukat tekintve - zárt egységet mutatnak. Egyetlen olyan idegen jelünk sincs, amely ne illeszkedne bele az egységes jelrendszerbe.

A magyar rovásírás egész jelrendszere gyakorlatilag egy függőleges egyenes – az „SZ” jele – és ennek hajlított változata – az „N” jele – logikus kombinációjából áll, segédvonalkák kiegészítésével. A segédvonalkák megfelelő elhelyezései is logikai csoportokat alkotnak.

Kétségtelen, hogy a magyar rovásírásban is találunk egy „aK” mély és „eK” magas magánhangzót vonzó „K” jelet: , valamint egy „aS” mély és „eS” magas magánhangzó vonzó „S” jelet: . Ez utóbbi megkülönböztetést csak ritkán alkalmazza rovásírásunk.

Az első csoportba tartoznak az egy függőleges jelnek, mint főjelnek segédvonalkás változatai.

A második csoportban két függőleges jel segédvonalkákkal összekötött módozatait láthatjuk.

A harmadik csoportban a két egyenes ék alakban szerepel, megfelelő segédvonalakkal kiegészítve, ezek között van helye a rombusz alakú „eK” jelnek, amely voltaképpen két rovás „S” jelnek az összetétele.

A negyedik csoportban a két keresztbe tett egyenes és annak segédvonalakkal kiegészített jelei sorakoznak (bemutatva a „TY” jel változatait, hogy hová kerülnek a segédvonalak).

Az ötödik csoportban a hajlított „N” jelből kialakult változatok szerepelnek (bemutatva a „H” jel módozatait).

Végül a hatodik csoportban egyetlen jel, az „Ü” található, amely három segédvonalkából összetett jel (az ülő ember sematikus rajza). 

A magyar rovás ABC (Forrai Sándor i. m.)

Míg a rovásírás jelrendszere tökéletesen lefedte és ma is lefedi a magyar nyelv hangjait a latinra való áttéréskor komoly hiátus keletkezett. A latinban ugyanis 13 hangunkra nem volt betű, a J, K, Z, V, Ö, Ü, SZ, ZS, CS, NY, LY, GY, TY hangokra. A magyar nyelvnek a latin írásbeliséggel való nehézségeit jól tükrözik a középkori rovásírásos ábécék latin betűs átírásai, valamint a régi naptárak és kódexek azon szavai, amelyekben a hiányzó latin betűket próbálták pótolni valahogyan.

Rovásírásos naptárunkban például a következő néhány szó éppen úgy szerepel, ahogyan ma is ejtjük őket: PÜSPÖK, GYÜMÖLCS, SZENT, ASSZONY, ERZSÉBET, EGYED, GYERGY vagy GYÖRGY. Latinbetűs nyelvemlékeinkben pedig a következőképpen írták őket: PISPEK vagy PYSPEK, esetenként PUESPOEC, GIMILC, ZENTH, AZZON vagy ASSON, ERSEBET vagy ERZEBETH, EGED, GEORGH vagy GORG. (Ez az írásmód a bevezetőben megjelölt 13 hang hiányának az eredménye a latin betűs írásban.)

Már Telegdi János is megírta 1598-ban „Rudimenta” című művében (l. A rovásírás emlékei), hogy a rovásírás alkalmas egyedül a magyar nyelv jegyzésére. Felsorolja azokat a hangokat, melyekre még nincs megfelelő latin betű. Példaként említi a „NYAVALYÁS” szavunkat, melyet latin betűkkel csak így lehetett írni: „NIAVALIAS”. Csak pár évszázaddal később lépett az „I” helyébe az „Y”, ezzel a rovásírás logikájának megfelelően az előbbit már csak az „I” hang jelölésére használták.

Régi családneveink ún. hagyományos írásmódja sem valami előkelő írásmódot takar, csupán nyelvünk küzdelmét a latin betűkkel: a „ty” az 1483-ból való nikolsburgi rovás-ábécé átírásában (l. A rovásírás emlékei) „thy” (az „y”-t „i”-nek kell olvasni), innen a BATTHYÁNY családnév írásmódja. A „ZS” = „SS”, az „ü” és az „ö” = „EW”, ezért DEZSŐFI is csak DESSEWFFY-nek, TÖRÖK csak THEWREWK-nek írhatta nevét.

Legnehezebben a „cs” hang mai írásmódja alakult ki: sokáig „ts”-nek, vagy „ch”-nak írták, ami családneveinkben őrződött meg: CZÁZÁR - CSÁSZÁR, KOVÁTS - KOVÁCS, TAKÁTS - TAKÁCS, FORGÁCH - FORGÁCS, MADÁCH - MADÁCS stb.

Magyar rovásírásos emlékeink érdeme, hogy amellett, hogy tökéletesen megjelenítették hangjainkat, hűen őrzik azt a nyelvezetet, amelyik korban íródtak.

Varga Géza megfogalmazása szerint a lineális rovásjelek végletekig leegysszerűsödött rajzok. Az ábrázolt dolgok azonosításával a jelnevek jórészét sikerült meghatározni. E nevekből akrofónia során (egy szó jeléből a szó első hangját jelölő betű kialakulása) keletkezett egykor a székely rovásbetűk hangalakja, alakja. A nevek a képrendszerhez hasonló, azzal szoros összefüggésben lévő nyelvi és jelentési rendszert alkotnak s a legősibb magyar szavak közül valók. A görög, vagy sémi betűnevekkel ellentétben e magyar nevek világosan érthetőek, bár néha régiesek. Olyannyira összetartozó mitológiai vonatkozásokkal rendelkeznek, hogy abból helyre lehet állítani az ősi magyar vallás rendszerét.

Az isteni triász sejthető az „a” (anya, Anahita, Anat, Enéh), „b” (Bél, belső), és „d” (Du) rovásjelek hátterében.

A kettős kereszt alakú „gy” rovásjel neve Istenünk egy jelzőjével azonos, a jel Tejutat (a megszemélyesített világoszlopot) ábrázolja.

A hullám alakú „ü” hangalakja az ügy „folyó” szavunkból keletkezett – s a folyók őseink számára istenszimbólumok voltak

A „t” rovásjel alakja legegyszerűbb épületeinknek egyetlen villás tartóoszlopait ábrázolja. Hangalakja a tengely szavunkból rövidült le s a ten gyök vagy változata nem véletlenül szerepel isten (Teniz), tenger, tündér és tanító szavunkban Az antik mitoszok szerint ugyanis az első idők isteni tanítói s tengerből tűntek elő, s őket a világ forgástengelyével azonosították.

A hal formájú sumer ha „hal” és a székely „h” (hal) írásjelek neve és hangalakja összefüggő nyelvi és jelhagyományra utal A türkök hasonló – szintén hal alakú hieroglifájukat a hun írásból vehették át. A nyelvi különbségek miatt a hun-székely jelnév hal, a türk pedig balik lett – s ezekből rövidült a székely „h” és a „türk „b” betű.

A körbe zárt kereszt alakú „f” rovásjel a négy szent folyót (az Édent) ábrázolja s az Isten (hatti Estan?) által teremtett Föld nevéből keletkezett.

E jelképek a rítus tárgyi eszközrendszerét díszítették s rendszeres használatban maradtak fenn évezredekig. A rítus utódában – a vallási és uralmi ceremóniákon, valamint a paraszti élet kiemelkedő eseményein: temetés, leánykérés, húsvéti locsolás, tojásfestés, fazekasdíszítés stb. napjainkig szerephez jutnak.

Az ősi rítusokkal és hiedelmekkel függ össze nemzeti jelképeink mondanivalója is. A magyar címerben a hármas halom, kettős kereszt és víz-jelkép („m”, „gy”, „ü”) szerepel. A szent Korona felülnézete (a körbe zárt kereszt) a négy szent folyóra emlékezik és az „f” (Föld) rovásjellel azonos A Korona szembőlnézetében az eget tartó fa: „g”, a keresztpánt kacskaringó alakú filigránjaiban a „j” betű, a zománcképek rekeszrajzában pedig a „jm” ligatúra jelenik meg – a magyar Szent Korona az Istennel és az uralkodóval azonosított világközép jele. (Nagy valószínűséggel 450 táján, a mervi oázisban készítették a hunok s a beleépített hieroglifák lehetséges jó király = jó Föld olasata a magyar koronatan és állameszme lényegét fogalmazza meg.) A jogar felülnézetében az „f”; nyelének filigránjaiban „g” és az „USTeN”; oroszlánjának testén a kacskaringó a „j” megfelelője szerepel. A koronázó palást képszerkezetében a „gy”, „us”, „t”, „f”, „g”, „s”, „ly”, „d”, „j” rovásjel megfelelőire lelhetünk. E jelképek a magyar uralkodót a termető Istennel, Magyarországot pedig azzal a világközéppel azonosítják, ahol a teremtés megtörtént s ahonnan ezt követően a rend szétterjedt.

A jelek használatának különös jelentőséget ad, hogy a magyar rovásírás egyéni írás volt, hiszen főleg egyszerű emberek: pásztorok stb. népírásként művelték, ezért is volt némi eltérés vidékenként a betűformákban és a rövidítésekben.

                Az ismeretlen írások megfejtésekor az első feladat a jelek megszámolása. A szóírások 700-2000 (vagy még több), a szótagírások 60-70, az ábécék pedig 20-30 jellel rendelkeznek. Az egyes írásrendszerek nem sorolhatók tisztán az egyik, vagy másik típusba (pl. a latinban is van Q szótagjel). Az írásrendszerek jelszáma és összetétele segíti az eredeztetést.

                A Marsigli-féle jelsor 38, a nikolsburgi „ábécé” 46, Thelegdi jelkészlete pedig 65 rovásjelből áll (l. A rovásírás emlékei). Thelegdi János szerint a székelyeknek összesen 32 betűjök van, ezek közül kilenc magánhangzó. Tizennyolc mássalhangzó egyszerű, öt mássalhangzó pedig összetett (pl. „ny”). A fentieken túl huszonegy „szabályos” és kilenc „szabálytalan” típusú ligatúrás jelet felsorol. „van ezeken kívül néhány hüllőkhöz hasonló szótagjegyük, amelyek nincsenek valódi betűkből összetéve. Ezeket a székelyek a szavak/mondások fejeinek capita dictionumnak) nevezik” s mellékeli az „amb”, a „tpru” és az „ent” hieroglifák rajzát (l. Mezopotámiai ősi elemek a székely-magyar rovásírásban)

                A székely rovásírás zömmel a fenti típusú jeleket használ, ezekhez járulnak még több szótagos szavakat (aNTaL, ALBeRT), vagy rövid mondatokat (eGY USTeN, ŐS éG) jelentő, egyetlen jellé vált összevonások, a hieroglifák („us”), valamint díszítő és vallásos célzattal is alkalmazott jelmontázsok (világmodellek). Ezt a sokrétű és a magyarság világnézetével összeforrt jelvilágot aligha lehet levezetni egy idegen és kései (sémi, vagy görög) írásrendszerből.

A székely jelsorrend és párhuzamai (Varga Géza: A székely rovásírás eredete)

                Rovásjeleink a latin betűkéhez közelálló rendben sorakoznak egymás után, ennek azonban az eddiektől eltérő magyarázatát kell adni.

A latin betűsorrendet ugyanis nem a latinok találták fel, mert azt már alkalmazták századokkal korábban az etruszk, a görög és sémi írások is. A legkorábbi ismert írás, amelyik a latinhoz hasonló sorrendbe rakta jeleit, a Kr. e . II. évezredben használt (hurri?) eredetű ugariti ékírás volt. Ezért pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a székely írás sorrendje közvetve, vagy közvetlenül az ugariti ábécé ismeretlen elődjére megy vissza.

                A jelek sorrendje a hieroglifák vallásos jelentőségén alapulhatott: a jelsor élén minden bizonnyal a legnagyobb vallásos erővel rendelkező szimbólumok kerültek („a”, „b”, „d”): Ezt a mitológiai sorrendet mindaddig nem lehetett a latin ábécé sorrendjéhez igazítani, amíg a jelek mitológiai jelentősége ismert volt. A sorrend módosulására tehát nem számíthatunk az utolsó „pogánylázadások” és az utolsó „pogány” jellegű temetkezések (XIII. sz..) előtt. A népi jelhagyomány további évszázadokon keresztül megőrizte az archaikus jelsorrendet s ez végül fennmaradt a nikolsburgi ábécében (l. A rovásírás emlékei).

                A székely jelsorrend csak később változott meg, amikor a latin írás , meg a véle együtt teret nyerő papír és tinta a legeldugottabb erdélyi völgyben is háttérbe szorította a rovásbotot. A latin betűket és ábécésorrendet tanuló keresztény székelyek számára már értelmetlennek és hibásnak tűnt az eredeti székel jelsorrend, ezért a székely betűket is a latin sorrendjében kezdték leírni, a latinban ismeretlen szó- és szótagjeleket pedig külön függelékként csatolták az ábécéhez.

                Bár erre vonatkozó szabály nem maradt ránk, a közhit szerint a székely írás sorvezetése jobbról balra halad, melynek közhelyszerű emlegetésével a türk eredeztetést próbálják alátámasztani. Ennek azonban több tény is ellentmondani látszik.  Az 1612-ben elhúnyt kíváló történetíró Szamosközi István állítása szerint „a székely írás jelei felülről lefelé haladnak” (rovásnaptár aNTaL ligatúrája; énlakai ligatúra; hun csat hierolifája). Szamosközi,

aki nagyon jól ismerte hazája ősi írását, maga meglehetősen szabadon bánik a sorvezetéssel (Rudolf császárt gyalázó rovásiratú verse; az általa írt Zsigmond erdélyi fejedelem anyjáról írt tudósítás), hasonlóképpen jár el Thelegdi példamondataiban. A szabad sorvezetés példája a sopronkőhidai avar sótartó hieroglif felirata is, balról jobbra irányul a rovásírásos hun brozfibula sorvezetése, valamint különleges (körberajzolt) a rovásnaptár ligatúráinak olvasási rendje stb. A rováspálcákon fellelhető bustrphedon (ökörszántás) sorvezetés (l. A rovásírás emlékei). Megállapíthatjuk, hogy a sorvezetés leginkább az írástechnológia függvénye, amely bizonyos – az íráshasználó közösség gazdasági-kulturális fejlődésének sebességétől függő – késéssel követi az íráshordozó változásait.

                Ősi írásunk mezopotámiai egyiptomi kapcsolataiból következően, ezekre utaló jeleket is őríznie kell. Rovásírásunk tanulmányozása után kiderült, hogy valóban megtalálhatók több ezer éves ősi elemek, köztük férgekhez, bogarakhoz hasonló jelek, melyek két, vagy több mássalhangzót jelentenek, tehát mássalhangzós csoportjelek. Ezeket az 1483-ból származó nikolsburgi (Mikoluvo) betűsor, Thelegdi János 1598-as és Kájoni János 1673-as betűsora őrzik. Eredetüket az egyiptomi képírás mássalhangzós csoportjelei között találhatjuk meg. „A feliratokon, melyek általában nagyon dekoratívak és fantasztikus, titokzatos díszítőmintaként hatnak, nagy számban találhatók emberek, négylábúak, madarak, halak, bogarak… ezeknek azonban az esetek nagy többségében meghatározott hangérétkük van” (Kákosy László). Telegdi János latin nyelvű rovásírásos tankönyvében (Rudimentájában) így ír: „Van ezeken kívül még néhány féreghez hasonló szótagjegyünk, amelyek nincsenek valódi betűkből összetéve. Ezeket a székelyek capita dictionumoknak, a szavak fejének nevezik”. Simon Péter történész megállapítja: az egyiptomi írásban a fáraók nevét keretbe foglalták – a legfőbb szó a  „szavak feje” a szövegben.

 

Az egyiptomi mássalhangzós csoportjelek és más többezer éves elemek a székely-magyar rovásírásban (Forrai Sándor i. m.)

Németh Gyula összehasonlító táblázata az ún. „capita dictiunomok”-ról (Fehérné Walter Anna i. m.)

                Rovásírásunk egyedülálló magánhangzós jelölési rendszere nyelvünk törvényeihez igazodva fejlődött ki – mivel a fába rovás nehéz mesterség volt, ezért kényszerült a rovó kis helyen „sok értelmet” kifejezni. Grafológiai értelmezésben a ligatúrás írás a kombinációs készségre, kreativitásra, lényegkiemelésre utal. Ez jellemző mai gyorsírásunkra is, amit művelt fők, rendszeralkotók idestova egy évszázad alatt igazítottak nyelvünkhöz. Amíg tehát a rovásírás rövidítéseit a szükségszerűség, a gyorsírásét a célszerűség hozta létre alkalmazkodva nyelvünk rendjéhez. A rovás botnaptár (többek között) valóságos tárháza a gyorsírással rokon rövidítéseknek, ezért a nyelvi kapcsolatokra is kitűnő utalásokat kapunk. Nézzük hát az egymástól függetlenül kialakult rövidítési elveket, melyeknek mindegyikére bőséges példát mutat a naptár (l. A rovásírás emlékei):

1. A rovásírásban a mássalhangzók elé, a gyorsírásban pedig utána kell az „e” hangot olvasni. Mindkettő kerüli a kettős mássalhangzók kiírását, mert közéjük is az „e” hangot kellene olvasni. Ez egyúttal szótagírás is.

2. Betűösszerovások, illetve egybeírások, amire a rovásírásban betűtípusai miatt korlátlan lehetőség van.

3. Mássalhangzók módosításával, vagyis alakjuk csekély megváltoztatásával magánhangzók jelképes jelölése. Ez rovásírásunknak egyedüli ősi tulajdonsága, melyet mai gyorsírásunk is alkalmaz.

4. Magánhangzó-harmónia és hangrendi illeszkedés alapján magánhangzók kihagyása. Magas hangrendű szavakban elég egy magas, mély hangrendű szavakban elég egy mély magánhangzót jelölni.

5. Hangrendszakadás jelölése. Vegyes hangrendű szavaknál azt a magánhangzót is jelölni kell, mely a harmóniát megbontja. A gyorsírás ezt a legtöbb esetben a jel fölé helyezett ponttal jelöli. A Bálint szó egyúttal példa az I hangnak átmetszéssel való jelölésére az INT szótabban. Átmetszéssel a gyorsírás is jelöl I hangot.

6. Szóvégi magánhangzók kiírása, mely mindkét rendszerre jellemző.

7. Torlódó mássalhangzók kihagyása, de a hangsúlyos és sziszegő hangokat mindkettő jelöli.

8. Két, vagy több szó egybeírása, főleg amikor a szó utolsó betűje és a következő szó első betűje összevonásra, ligatúrára ad lehetőséget.

9. Fonetikus írásmód alkalmazása jelmegtakarítás céljából abban az esetben, amikor szóelemző írásmód szerint kellene írni.

A felsoroltakon kívül még néhány esetben a szókezdő „h” elhagyására is van példa a rovásnaptárban, a gyorsírás a szóőkezdő „h”-t következetesen elhagyja. Továbbá kezdő- és véghangrövidítéseket szép számban találunk, a hosszú magánhangzókat, nagybetűket egyik írás sem jelöli, viszont minden ún. magyar hangunkra (pl. cs, ly, gy stb.) külön jelük van. Mindkét rendszer vonalmegtakarításra törekszik, ennek érdekében még a helyesírástól is eltér, a hosszú magánhangzókat nem jelöli, nagybetűk nincsenek stb.

A szabályokból kitűnik, hogy a rovásírás rövidítési rendszere a gyorsírás szinte valamennyi alapelvét alkalmazza, az írásnak egy jóval egyszerűsítettebb kifejezési formája. A kor magasfokú rövidítéses írásrendszere.

 

 

A magyar számrovás talán még a betűrovásnál is régibb keletkezésű, de feltétlenül összefügg az írás kialakulásával. Szoros összefüggést mutat az etruszk számrovással. „Az etruszk számrovás létezését két tény bizonyítja:

1. a latinok teljesen átvették, s csak később hajtottak végre rajta kisebb változtatást görög mintára, de továbbra is megmaradt etruszk szerkezete;

2. a magyar számrovás 100-ig szerkezetileg is pontosan megegyezik az etruszkéval, csupán a 100-as egyik jele és az 1000-es jele más, és ami a legfontosabb, ezt a számsort pásztoraink szinte napjainkig megőrizték.” (Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig)

A ma is használatos – római számok néven ismert – latin számsor IV, IX, XC számát kezdetben még etruszk és magyar módra így használták: IIII, VIIII, LXXXX. Ez utóbbinál az L = 50 már görög befolyás, ugyanúgy, mint C = 100, D = 500, M = 1000 (centrum, mille, vagyis a számok neveinek a kezdőbetűi).

Az etruszk és a magyar számrovás azonosságának bizonyítékaként bemutatom két eredeti számrovásbotnak a fényképét – ezeket a számrovásbotokat Forrai Sándor mutatta be a nyilvánosságnak az 1985-ös gödöllői rovásírás-kiállításon.

Képünk Darányi István tulajdonát képező ún. kis számrovásbot mindkét oldalán lévő rovás-számjegyeket mutatja, de csak az egyik felét, mert a kettéhasított bot másik fele a nyáj tulajdonosánál vagy a számadó juhásznál maradt. Számadáskor összeillesztették a két darabot, hogy az esetleges csalás kiderülhessen. A képeken a számok így is leolvashatók. Tófenék József Kiskunhalas környéki juhász készítette a két botot. A pásztorélet 1880 körüli ún. másodvirágzásából valók. Hosszuk 19,5 cm.

Kiskunhalasi számrovásbotok 1880 korül
(Forrai Sándor i. m.)

Mint ahogy azt Forrai Sándor írja, az első képen felül látható pálcán 30 tokjuhot, az alsó pálcán 45 nőstényt tartottak számon. A 2. képen a felső bot szemben lévő oldalán 75 db öreg, az alsó bot ugyancsak szemben lévő oldalán pedig 55 db ürü nyilvántartása szerepel.

Rovásírással csak az állatok számát vésték fel, a fajtát és nemet külön grafitceruzával írták rá, ez a képen halványan látható. Állatfajtaként és nemenként megkülönböztető jelzéseket is alkalmaztak, mint a képen is jól látható II. és III. jelzés, mellyel négyféle juhot tartottak számon. Feltételezhető, hogy Erdély kivételével abban az időben a pásztorok körében a betűrovást már csak elvétve ismerték.

Az elhullott állatokat külön boton „dögrovás”-ra vették. Olvasásuk az ősi sorvezetés szerint jobbról balra történik. A két rováspálcáról is könnyen leolvasható az etruszkéval is azonos 50-es szám ( ). Ez csupán abban különbözik a „ ”-től (ötöstől), hogy a jel közepén egy függőleges választóvonal van, ami a tizes szorzójele, vagyis 10 x 5 = 50. Ezt a logikát fejlesztették tovább őseink – az etruszkoktól eltérően – a százas és az ezres jelölésénél. A X-be (tíz) behúzott függőleges választóvonal jelentése 10 x 10 = 100 ( ). A 100-as jelébe behúzott vízszintes választóvonal ennek a tizes szorzatát jelenti, azaz 10 x 100 = 1000 ( ). Számrovásunkban vidékenként voltak kisebb eltérések. Így például a két rováspálcikán a V-nek az egyik szárát véste a rovó hely- és vonalmegtakarítás miatt.

Népünk tudatában – és a köznapi gyakorlatban is – legtovább a számrovás maradt meg. Ennek egyik oka, hogy még 80-100 évvel ezelőtt a pásztorokat és az adóhatóságokat törvény kötelezte a számrovásbot használatára. Így az adó „kirovása” és annak „lerovása” rendszerint számrovásboton történhetett. Az „adórovásbot”-ra a vásárolt áruk mennyiségének és árának adatai kerültek számrovással. Innen a ma is használt mondás: sok van a rovásodon, a rovásboton. A büntetések feljegyzése is rovásboton történt, ezért voltak „rovottmúltúak” olyanok, akiknek már „sok van a rovásán”. A rossz tanuló is rovót kap, megrovásban részesül stb. Ennek ellenére ritka múzeumi tárgy egy-egy rovásbot, mert amikor már használaton kívülre kerültek, megsemmisítették őket. Ezért örülnünk kell, ha egy-egy juhászcsalád utódainál véletlenül előkerül egy-egy pálca.

A magyar számrovás iránti érdeklődés századunkban is folytatódott a hivatásos kutatás területén és a lelkes műkedvelők körében egyaránt. „Nem volt szükség tehát mesterséges feltámasztására, annyira élt még bizonyos területeken, főként Erdélyben és a század elején a pásztoroknál számrovásunk.” Művelődéstörténeti szempontból igen fontos tényező, hogy pásztoraink valamennyi nép közül egyedül tudták szinte napjainkig megőrizni számrovásunkat.

 

 

 

                Rovásemlékeink igazán „ritka” kincseink. Ez nemcsak az enyészet mindent elemésztő munkájának tudható be, hanem. törvények, rendeletek rendszabályozásának is. Szent István királyunk – beilleszkedni akarván az egykori nyugati politikai környezetbe – a következő intézkedésre ragadtadta magát:

                „Mely szerint Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra pogány írás megszüntetődjék és helyébe a latin betűk használtassanak. Itt rendeltetik, hogy a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék és a pogány írástól, valamint tanításától papi állásának vesztése és 20 arany pensasnak büntetése fizetése mellett eltiltassék. Továbbá, hogy az egyházakban található pogány betűkveli felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek. Valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat beadnak, 1-től 10 dénárig kapjanak jutalmat. A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék.”

                S lőn. Amint az a középkori inkvizíció jegyzőkönyveiből kiviláglik, a magyar nép mágus orvos-papjai, táltosai, garabonciásai „boszorkányként” végezték, botokra rótt világnézeti, kultúrális tudáshordozóikat elkobozták, máglyára vetették. Későbbiekben a szigor enyhültével újra előkerülhetett a népemlékezet kollektív tudattalanjából az ősi tudás el nem feledhető jelkészlete.

A kb. 6500 éves tatárlakai képírásos agyagtáblák és korong
(Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás)

A „Rovásírás történelmi háttere” c. fejezetben már ismertetett lelet kör alakú korong, átmérője 6 cm, vastagsága 2,1 cm. A téglalap alakú, átfúrt táblácska mérete: 6,2 cm x 3 cm x 0,9 cm.

A tatárlakai táblácskák feltétlenül megerősítik azokat a feltételezéseket, miszerint Kr.e. a 4. és 3. évezredben szoros kapcsolat volt a Kárpát-medence és a Közel-Kelet kultúrája között. Az agyagkorongocskák anyaga ugyanis azonos a lelőhely anyagával, tehát nem mezopotámiai eredetű.

Feltűnő, hogy a négy részre osztott korong tíz képjele közül három –     – a magyar rovásírás Z, NY és GY betűjelének teljesen megfelel. Az utóbbi a magyar rovásírás jellemző jele. A sumérban a jogar az uralkodás képjele, sumérül: pa; kiscimerünkben ezt a kettős kereszt valószínűleg az uralkodás kifejezője. Ezenkívül a nyílszerű képjelben   benne van rovásírásunk N és D jele. Egy másik képjelben  tisztán kivehető rovásunk B jele, a felette levő rész pedig a P jelünkhöz hasonlítható, fekvő helyzetben. A korong bal felső részében látható háromfokú létra képjelének mezopotámiai megfelelője négyfokú, az egyiptomi képírásban pedig háromfokú, mint a krétai képjel is. A magyar rovásírásban ez utóbbi a Z jelnek egy másik változata. A korong jobb felső részében látható kis körök – a sumértől eltérően – ezen alakjukban a föníciai írásokhoz tartozó moabi és szidoni rovásokban az „O” jele, továbbá az etruszk, pelazg és latin rovásokban is az „O” jele, az egyiptomi képírásban középen ponttal a Nap képjele, a magyar rovásírásban az LY egyik jele.

Összegezve tehát: a tízféle képjelben a magyar rovásírás hat betűje tisztán felismerhető, kettővel pedig szoros kapcsolatban van. A tatárlakai korong piktográf írása is jól szemlélteti, hogy képjelekből fejlődtek ki a betűjelek, amelyeknek akkor még természetesen hangértékük nem lehetett. 

A kb. 4500 éves tordosi cseréptöredékek
(Fehérné Walter Anna: Az ékírástól a rovásírásig) 

A Kárpát-medence ősi írásbeliségének fontos bizonyítéka az első magyar régésznő, Torma Zsófia által 1875-ben, a Tatárlakától kb. 20 kilométerre fekvő Tordos határában talált írásos agyagkorongocskák. Ezekre a Maros-parti homokban heverő cserépdarabokra Vén András ottani tanító hívta fel a régésznő figyelmét. A gyűjtési munka eredménye a kb. 11.000 darab, megközelítőleg 4.500 éves cseréptöredék és korongocska, amelyeken különböző ábrák és írásnak tünő jelek láthatók, köztük ékírás jellegű, képírásos és zömében lineáris, azaz vonalas írások. Ez utóbbiak között a tatárlakaihoz hasonlóan rovásszerű és számrovás jellegű jelek is találhatók, sőt Torma Zsófia határozottan felismert négy ősi székely rovásjelet: = NY, = ZS, = T, = C. A leletek felfedezése világszerte feltűnést keltett, és több írástörténész is foglalkozott velük, ennek ellenére csak a tatárlakai korongok szenzációja nyomán fordult újból a tudományos figyelem igazából feléjük. A gyűjtemény jelenleg a kolozsvári múzeum birtokában van.

A lelet töredékekből láthatunk néhány lineáris, azaz vonalas jelet. A Torma Zsófia által

felismert négy rovásjelen kívül a bemutatott cserépdarabokon még a következők ismerhetők fel: = B, amely többször előfordul;  = D; = F; = P; = G; = SZ; = J; = A. A jelek hangértékei természetesen csak a magyar rovásírásra vonatkoznak, eredeti jelentésük ismeretlen. Ha figyelembe vesszük, hogy a bemutatott nyolcvan cserépdarabka legtöbbjén csupán egy, kettő és egy kis részén mindössze három jel van, az a magyar rovásírás harminckét jeléhez viszonyítva 30 %-os, igen magas előfordulási arány.

A korongokkal kapcsolatban  felmerült, hogy tanítási célzattal készülhettek (Magyarok Világtalálkozója 2004.június).

Az eipigráfiai eredetű írások anyaga rendszerint valamilyen kemény tárgy: fa, kő, fém stb. Eszköze pedig a vésésre, karcolásra alkalmas kés, véső vagy valamilyen hegyes szerszám. Ezek a rovásírások általában ligatúrás, rövidítéses rovások.

A környei avar rovásfelirat

A környei avar kori sírok feltárásakor egy íj forgórészét borító szarulemez került elő, melyen rovásfeliratot találtak. A hosszúkás jelek a lemez alakjához igazodnak. A csupán négy jeles alapjelből álló feliratból kettő a szépkely-magyar rovásírásban is megvan. A 15 jelből a szkíta-türk jelek száma 13, a székely-magyar rovásírásé 11, az etruszké 6, s a föníciai jeleké 5. Az összes magyar jel száma 79 %-ot tesz ki, ami a magyar és az avar rovásírás szoros kapcsolatára utal. Feltünő, hogy a néhány jelből álló felirat jelei közül az egyik hatszor is ismétlődik.

A rovásfelirattal Harmatta János foglalkozott, aki meg is fejtette azt: „Tegezt jobb oldalt fogj! Lőjj! (Ellenséges sereget szórj szét)”. Vékony Gábor Harmattáéhoz hasonló, de egészen rövid olvasatot közöl: „te (ezt az) íjat lődd (a lövesd) nyíllal ellen(e).” 

A szarvasi csont tűtartó 

1983-ban a Szarvas melletti avar temető feltárása közben Juhász Irén régész a 67. sz. sírban egy női csontváz mellett rovásírásos csont tűtartót talált, amely kb. 1200 éves. A hír Magyarország határain belül és azokon túl nagy feltünést keltett, hiszen az avar kor egyik legterjedelmesebb rovásírásos nyelvemléke került elő.

Juhász Irén irányításával gondos leletmentő munka indult meg, majd a kopások és a csontban keletkezett hajszálrepedések figyelembevételével mikroszkópikus vizsgálat után a jelek pontos meghatározása következett. A további kutatómunkát és a felirat megfejtését Juhász Irén, Róna-Tas András és Vásáry István végezték el.

A csont tűtartó juh lábszárcsontból készült, 65 mm hosszú, oldalai kb. 10 mm szélesek és ezeken a kis felületeken összesen 60 rovásjel van.

A tűtartó négy oldalának mikroszkópikus vizsgálat előtti rajza
(Magyar Tudomány 1985/2. sz)

 

A tűtartó négy oldalának mikroszkópikus vizsgálat utáni rajza
(Magyar Tudomány 1985/2. sz) 

A nagyszentmiklósi aranykincs fejedelmi asztali készlete – valamennyi darab rovásírásos
(Forrai Sándor i. m.) 

Nagyszentmiklóson 1799-ben egy parasztház udvarán, az Aranka patak partján, ásás közben 23 db különböző formájú aranyedényt találtak. Az edények több mint a felén rovásírás látható. A szakemberek Árpád-kori vagy még régibb magyar ötvösmunkának tartják.

Kétségtelen, hogy ez az epigráfiai rovásírás a magyar rovásírásra jellemző ligatúrákat, rövidítéseket alig tartalmaz. Több jel viszont a magyar rovásírás hangértékének is megfelel. Többször szerepel a magyar rovásírás „R” jele, de a hosszú összekötő vonallal. Az is megfigyelhető, hogy két esetben ellenkező dőlésű az üsszekötő vonal. A magyar rovásírás „aK” jele (magánhangzót vonzó K) is szerepel, valamint az „N” jele két esetben az ún. görög feliratos csészében is. Az egyikhez csatlakozik a magyar rovásírás „T” jelének ferde vonalkája. A kincs edényeinek rovásfeliratait mindmáig nem sikerült a szakembereknek megfejteniük.

A nagyszentmiklósi kincs rovásfeliratainak összesítő táblázata

Battonyai avar kori rovásírásos gyűrű a VIII. sz-ból
(Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve )

A battonyai avar kori gyűrű 1910-ben a mai Ságvári u. 20. sz. alatt Mag István házának telkén egy lovas tömegsírból került elő. A felirat 12 jelből áll, hangértéküknek megállapítása – Csallány Dezső szerint – a következő (jobbról balra haladó sorrendben): D, N, S, B, K, P, N, S, K, P, R és I. Ezek közül 6 a székely magyar rovásírásban is előfordul.

Csallány Dezső egy türk-magyar vegyesnyelvű szöveget olvasott ki belőle „déhes bég pán es kéberi”, vagyis: „Dénes bég a kéb nép ura”.

A gyűrűkarika átmérője 2,4 x 2,2 cm, súlya 6,9 gramm. Anyaga valószínűleg aranyötvözet.

Esztergomi rovásírásos pecsétgyűrű a XIV. sz-ból
(Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve )

Szintén Csallány Dezső foglalkozik a leghatékonyabban a 14. századból származó esztergomi rovásírásos pecsétgyűrű vizsgálatával. A hat jeles felirat három jele a magyar rovásírással megegyezik, így az első „K”, a harmadik „SZ”, a negyedik „aS” (mély magánhangzót vonzó száras S). A második jel a türkben „OU”, de a magyar „A” jele is lehet a függőleges szárának elhagyásával. Olvasata lehet: kaszás. Az alatta lévő két jel „PM”, családnév betűit jelentheti. Az „M” rovásjeltől eltérő jel a latin „M” átvétele.

A gyűrű átmérője 2,1 - 2,2 cm. Ez a pecsétgyűrű is a rovásjelek negatív képét mutatja, ezért olvasata balról jobbra történik.

Hódmezővásárhely – Kenyereér-dülői rovásírásos gyűrű a XIV. sz-ból
(Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve ) 

A hódmezővásárhelyi Kenyerér-dűlő kútásás közben Senyei József egy kis edényen ún. elektrongyűrűt (arany-ezüst ötvözet) talált, amelyet 1963-ban megvizsgálás céljából szakértők  rendelkezésére bocsátott. Ez is vegyes jelrendszerrel íródott, sorvezetése a negatív kép miatt balról jobbra haladt. A jelek száma 20, ebből Csallány Dezső szerint 3 ligatúra. A magyarral is megegyező jelek száma 11, ami 55 %-os egyezésnek felel meg. Ezek a következők:

1. sz. jel: D; 2. sz. jel: S; 5.sz. jel: S; 9. sz. jel: S; 3. sz. jel: O vagy N; 11. sz. jel: szár nélküli A; 12.sz. jel: egybevont jel, Ü; 13. sz. jel: egybevont jel, Ü; 18. sz. jel: Ü, 19. sz. jel: N; 20. sz. jel: SZ.

Csallány Dezső olvasata szerint „Idis nemes kisesek, adjik Isten.” A pecsétgyűrű vastagsága 1 mm, átmérője 2,1 cm. A lelet a 14. századból származik. 

A pécsi rovásfeliratos címerpajzs (Fotó: Kukai Sándor)

 

Kárpáti Gábor régész 1984 nyarán a pécsi Jókai utcai közmű felújításakor rovásfeliratos követ talált és azt Kukai Sándor építész megfejtette. A kb. tégla nagyságú töredékes kőbevésett pajzs magassága 7,6 cm, szélessége 6 cm, a pajzsmező felső része sérült. A pajzsmezőt két átló négy mezőre osztja. Ez a két átló a magyar rovásírás „B” jelét adja, amelynek alsó két végződését egy egyenes köti össze úgy, hogy a jobb szárának végződésén is túlmegy.

Feltehető, hogy az a kőbe vésett felirat nem más, mint egy címerpajzs, a Benedek-rend címere lenne, jelábrázolások helyett rovásfelirattal, mely egyúttal a rend kezdőbetűjének rovás monogramja. Ebben az esetben az eddig egyedülálló rovásírásos nyelvemlékről van szó, mégpedig egy Erdélyen kívüli területen.

A leleten látható jelek a székely-magyar rovásírás egységes jelrendszerébe illenek. A felirat epigrafikus jellege, eredete, a vésés technikája is eredetét az 1200-as évek végére vagy az 1300-as évek elejére teszi.

Kukai Sándor a lelet megfejtésében a következő megoldást találta: aBA, ToRoD TeGYÜNK, KAJSZaTaS, ANYa ZSeBeD; a pajzson kívüli részben levő néhány jel olvasata: JeNe JeNe RÓT iRáS. A felirat 9 önálló jelből és 4 ligatúrából áll, mellyel 35 hangot jelöl, ez igen magas jelmegtakarítási arány. Mindezeket figyelembevéve a teljes olvasat: Aba szentjei vagyunk, aki Eszter, Anna, Erzsébet. 

A megfejtés utáni rovásírással felírva (az eredeti ligatúrák aláhúzva):

 

A székelyderzsi rovásfelirat 1431-ből
(Csallány Dezső rekonstrukciója) 

A Székelyudvarhelytől kb. 25 km-re levő Székelyderzs unitárius templomának gótikus ablaknyílásában 1929-ben Balázs András unitárius esperes rovásírásos téglát fedezett fel. A friss agyagba először bekarcolták a rovás jeleit, s azután kiégették. A jelek alatt évszám látható: 1431 - korabeli arab számokkal.

Az erős ligatúrák és kopott jelek miatt többféle megfejtés született. Németh Gyula szerint „Miklós derzsi pap” és „Miklós zsidó pap”, valamint „Miklós Derzs apapap” változatok.

Csallány Dezső sikeres kiigazítások után a következő megfejtést tette közzé: „Miklós KÁNToR PAPaTYA”.

Végső következtetésként megállapíthatjuk, hogy a székelyderzsi téglakarcolat rovásírásunknak egyik legszebb epigráfiai emléke. Az egybevonások nagyon szellemesek és több rovásos nyelvemlékünkkel is azonos logikájúak, így elsősorban a székely rovásnaptárral és a csíkszentmártoni felirattal. 

A megfejtés utáni rovásírással felírva (az eredeti ligatúrákat aláhúzva):

 

A felsőszemerédi római katolikus templom rovásfelirata 1482-ből
(Forrai Sándor i. m.) 

A Felvidéken, a mai Szlovákia lévai járásában levő felsőszemerédi római katolikus templom oldalfalán fennmaradt késő gótikus kőportálén Mayer Mária egyetemi hallgató eddig ismeretlen írásra hívta fel Püspöki-Nagy Péter (akkor még szintén egyetemi hallgató) figyelmét, aki 1968-ban fényképfelvétel és helyszínrajz alapján megállapította, hogy ligatúrás magyar rovásírásról van szó. Az utánalevő 1482-es évszám a templom építési évét jelöli, a korra jellemző formájú arab számjelekkel. A ligatúrák feloldása és elemzése után Püspöki-Nagy Péter a következő szöveget olvasta ki: „KÜRaKó JÁNoS MeSTeR.” A „MeSTeR” szó ligatúrája valóságos írásmutatvány.

A helyszínen találtak egy másik magyar rovásírásos emléket is, mégpedig a templomtető szentély feletti csúcsán 1987-ben, amikor javították a templom fából készült tetőszerkezetét. Lebontották a szarufákat, s vele a rájuk erősített fém keresztet is levették. Igyekeztek megtisztítani a korróziótól. Tisztogatás közben vették észre, hogy a fém kereszten valamilyen bevésett jelek vannak. Jelentéktelen díszítésnek vélték, Snírer János kivételével, akinek feltünt, hogy az egyes jelek nem egymást követő egyforma díszek, hanem mind más-más alakzatot képvisel, s ő gondozta tovább a felirat tisztítását. Ezt követően Szabó József szemerédi lakos felhívta Tipary László néprajzkutató figyelmét az újonnan talált feliratra. Ezután tehát szakember foglalkozott a felirattal. Tipary László lefényképezte és megfejtette a feliratot: „SZENTSÉGES HELY, SZERÉNY, DICSÉR E FELÍRÁS”. Mai nyelvezetünk értelmezésében: SZERÉNY, SZENT HELY (e templom), MELYET A FELIRAT DICSÉR. 

A felsőszemerédi római katolikus templom másik rovásfelirata 

A nikolsburgi rovásírásos ábécé 1483-ból
(Budapesti Országos Széchenyi Könyvtár)

A nikolsburgi (Mikulovo, Csehország) rovásírásos ábécét a hercegi Dietrichstein Könyvtár egy 1483-i ősnyomtatványa őrizte meg, amely Nürnbergben jelent meg. A lapon ez a felirat van: Litere Siculorum quas sculpunt vel cidunt in lignis, vagyis: A székelyek betűi, melyeket fára véstek vagy róttak. Ez a nyelvemlékünk jelenleg a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban található.

Az ábécé 35 egyszerű és 11 összetett jelet, ligatúrát tartalmaz, s az Amen szóval fejeződik be. A rovásjelek felett azok latin betűs átírásai rendkívül figyelemre méltóak, mert ez is hűen tükrözi azt a bizonytalanságot, ahogyan az átírás a magyar hangokat próbálja jegyezni. A nyelvemlékben az egyes jelekre több megoldást is találtunk, és a jeleket nem ábécé sorrendben, hanem vegyesen tünteti fel, rendszerint a hozzájuk tartozó egy-két ligatúrával.

A nikolsburgi ábécé betűsora olyan rovásírásos nyelvemlékünk, amelyből szinte valamennyi epigráfiai és paleográfiai rovásírásunk merített. Bár pergamenre írták, mégis az epigráfiai emlékek közé soroljuk, mivel deszkalapról másolták. 

A megfejtés utáni rovásírással felírva (az eredeti ligatúrák aláhúzva):

 

A megfejtés: eh ety aty engy egy eg ef e ej abd ed encs ecs eck enz ec eb a

 et es ezs er ek emp ep o enj eny en em ely eg unk ak i

 amen us tprus est ezt ez esz ü ö ev u ant

A homoródkarácsonfalvi templom felirata 1495-ből
(Forrai Sándor i. m.)

A székelyföldi Homoródkarácsonfalván (Udvarhely megye) 1944. júliusában Szőke István bölcsészhallgató az unitárius templom tornyának második emeletén egy domborodó szemöldökkőre vésett rovásírást fedezett fel. A templomot a 13-14. század fordulója körül építették, a torony 1495-ben készült el. A felirat is feltehetően ebből az időből származik. Sajnos annyira kopott, hogy megfejtéséről nemigen beszélhetünk, csupán megfejtési kisérletekről.

Csallány Dezső megfejtési kisérlete szerint ez a szöveg olvasható ki:

Homoródkarácsonfalviak

mind ők,

hun-székely írások.

A felirat megfejtését nehezíti még a sok rákarcolt latin betűs firkálás: nevek és évszámok. 

A konstantinápolyi rovásírásos nyelvemlékünk 1515-ből
(Forrai Sándor i. m.)

Történelmi értékű feljegyzés is egyúttal az 1515-ből származó konstantinápolyi rovásírásos emlék. 1553-ban fedezte fel Derschwam János, az augsburgi Fuggerek és velük rokonságban lévő Thurzók magyarországi bányabérleteinek intézője, aki Verancsics Antal és Zay Ferenc társaságában császári megbízatással követségben járt II. Szulejmán szultán udvarában. A követeket a konstantinápolyi Ali Basához címzett követségi szálláson helyezték el. Itt vett észre Derschwam az istálló külső falának a földhöz közeli beépített egyik fehér márványlapján egy számára eddig ismeretlen írást és ezt naplójába pontosan lemásolta.

Azt, hogy az írás székely-magyar rovásírást rejt magában, Sebestyén Gyula igazolta. Sebestyén Gyula megfejtette az írást, később Németh Gyula is, a két vélemény ötvözetét közlöm, mert ez látszik a legvalószínűbbnek:

„eZeR ÖCÁZ TIZeNÖT eSZTeNDŐBeN IRTáK eSZT;

LÁSZLÓ KIRÁLY ÖT KeVeTéT VÁRATTÁK Itt;

NEM TÖN CSÁSZÁR;

KeTeJI SZéKeL TAMÁS IRTÁN eSZT;

SZeLiMBÖK CSÁSZÁR ITtTéBeN SZÁZ LÓVAL.”

Keteji Tamás rovó a feliratban a magyar rovásírás legszebb hagyományaira emlékeztető rövidítéses emléket hagyta ránk. A konstantinápolyi rovásszöveg megfejtése, illetve elolvasása egy izgalmas történelmi tényre derít fényt. Kiderül belőle, hogy Ulászló király II. Szelim szultánhoz követeket küldött 1515-ben Bélai Barlabás vezetésével. A szultán azonban a követeket egyszerűen fogságba vetette és az Ali Basához címzett követségi fogadó istállójába záratta őket két esztendőre, ahogyan azt Keteji Székel Tamás az istálló külső falában hamisítatlan régi, ligatúrás rovásírással megörökítette. Valószínűleg azért magyar rovással, hogy a törökök ne tudják elolvasni. 

A megfejtés utáni rovásírással felírva (az eredeti ligatúrák aláhúzva):

 

Vannak olyan rovásírásos emlékeink, amelyek lényegüket tekintve már a paleográfia sorába tartoznak ugyan, de a betűk formái erősen epigráfiai jellegűek. Őrzik még az epigráfia merev formáit, sőt egy részükben még rövidítések, ligatúrák is találhatók. Ugyanakkor azonban már a paleográfiát annyira jellemző betűírás keveredik a ligatúrákkal, átmenetet mutatva a két írásfajta között. Sorvezetésük továbbra is jobbról balra haladó. Ezeken az írásokon megérződik, hogy íróik pálcákra is róttak.

A bögözi református templom felirata
(Forrai Sándor i. m.)

Az erdélyi Udvarhely megye kis falujában, Bögözön a 16. században épített gótikus templom a 16. században a protestánsok birtokába került. Az általuk bevakolt és bemeszelt freskók alól 1929-ben – Szigethy Béla erdélyi művészettörténész közreműködésével – egy keretbe foglalt Krisztus-kép alól téglavörös krétával írt kétszavas rovásfelirat került elő, melynek eredetét 1480-tól 1530 közötti időre teszik.

A feliratot többen is kétféleképpen olvasták:

a) ATYA ISTeN

b) ATYAI eSTYÁN, természetesen aszerint, hogy hová tették a szóközt.

Az ATYA ISTeN megfejtés indokoltabb.

A megfejtés utáni rovásírással felírva (az eredeti ligatúrák aláhúzva):

Az enlakai unitárius templom rovásfelirata 1668-ból
(Forrai Sándor i. m.) 

Az erdélyi Udvarhely megyében levő Enlaka község unitárius temploma mennyezetének egyik kazettájában az orgona felett színes tulipános motívumok között ma is látható az 1668-ból származó rovásfelirat, mely az unitáriusok egyik jelmondata. Orbán Balázs, a Székelyföld jeles kutatója és leírója fedezte fel 1864-ben. Először Szabó Károly fejtette meg, majd Debreczenyi Miklós, Sebestyén Gyula, Csallány Dezső is foglalkozott megfejtésével – sikerrel. A megfejtés tehát:

eGY AZ ISTEN

GEORGYIUS MUSNAI DIAKON

A rovó mai magyar írás szerint Muzsnai György papsegéd volt. Annak ellenére, hogy végig betűírást alkalmaz, s csak az első és utolsó szót rövidíti mintaszerűen, ez a kemény deszkára festett és nem vésett rovásírás tehát a betűrovás és a rövidítések változata. A jelek szép formájúak és epigráfiai jellegűek.

A székelyudvarhelyi tanítóképző intézet kollégiumának 1929-es évkönyvében egy rovásírásos ábécé található. Bejegyzője dr. Lévay Lajos, az intézet akkori tanára.

A másoló a betűsor felső keretének rajzába ügyesen beillesztette e három rovással írt szót: ROVÁS ÍRÁS ABC. Az ABC szót középen jól kiemelte. A szép formájú betűk epigráfiai jellegűek. Néhány jel azonban már a paleográfia sorából való. 

Rovásírás ABC 1929-ből
(Református Tanítóképző Intézet Évkönyve 1929-ből) 

A magyar rovásírás paleográfiai úton történő művelése folyamán a jelek merev, zárt formája felbomlott, a könnyed íráshoz igazodva lendületesebbé, kalligrafikusabbá váltak. A jelek formájára már jobban rányomja bélyegét az író egyénisége. Az eredeti formák torzulnak. A papír és a toll nem kényszeríti a rovót arra, hogy „kevés jellel sok értelmet fejezzen ki”, ezért eltünnek a rövidítések is. Nem rövidítenek annak ellenére sem, hogy néhány betűsor végén rövidítéseket is bemutatnak.

Kialakult a betűírás. Amíg az epigráfiai rovásoknál a rövidítések szabályaihoz igazodott az írás, addig a paleográfiai írásokban a betűírás következtében a kor tényleges helyesírása tükröződik.

Telegdi János magánéletéről nem sok feljegyzés maradt fenn. Feltehetőleg 1574-ben született, de nem tudni, hol. Tanult ember lévén már 24 éves korában figyelme a magyar rovásírás felé terelődött, tekintettel arra, hogy a magyar nyelvet a latin betűkkel abban a korban pontosan jegyezni nem tudták.

Telegdi megalkotta az első rovásírásos tankönyvet 1598-ban. A mű teljes címe: „RUDIMENTA, Piscae hunnorum linguae brevibus quastionibus ac responcionibus comprehensa opera et studia”. Magyarul: „A hunok régi nyelvének elemei. Rövid kérdésekben és feleletekben összefoglalva írta: Telegdi János.”

Telegdi korában ismét felfedezték a magyar nyelv szépségét, gazdag kifejezőképességét. Ez irányította Telegdi figyelmét az elfelejtett magyar rovásírás felidézésére. Tankönyvét azzal a céllal írta meg, hogy elterjessze a rovásírást, mert ezt tartotta a magyar nyelv lejegyzésére a legalkalmasabbnak. Műve azonban nem került kiadásra, de több másolatban fennmaradt. Közülük kettő külföldre is eljutott.

A magyarság rovásírásos tevékenysége paleográfiai úton Telegdi Rudimentájával indult meg. A bemutatott ligatúrák is kalligrafikusak, ami azt mutatja, hogy ezzel az írásmóddal is lehet rövidíteni. Betűsora már tollal papírra íródott. Ezen érződött a lendület, valamint az egyes jelek kissé elnagyolt volta.

A Rudimenta első lapja bemutatja a rovásírás betűsorát latin betűs átírással. A második lap megmagyarázza, hogy a székelyeknek miért van összesen 32 „hun” betűjük, több, mint a latinnak, és miért ejtjük a mássalhangzókat egyféleképpen eléjük mondva az „E” magánhangzót. A Rudimenta harmadik lapja bemutatja a 9 magánhangzót, megmagyarázza a kétféle „K” jelet, s azok használatát, majd a mássalhangzók csekély megváltoztatásával szövegrövidítéseket hoz példákkal együtt. A negyedik lapon Telegdi beszél a szótagolás rendjéről. Befejezésül két írásmutatványt is közöl ezen a lapon: az „Úr imáját” és a „Miatyánkot”. A Rudimenta ötödik lapja közli az „Apostoli Hitvallást”, a „Hiszekegyet”, melyet szintén mellékelten közlök. Telegdi János írásmutatványai azért is rendkívül jelentősek, mert hűen őrzik annak a kornak nyelvezetét, amelyben íródott. Ez pedig alig különbözik a maitól.

A Miatyánk székely betűs átírása Telegdi János
1598-ban megjelent „Rudimenta” c. rovásírásos tankönyvében
(Sebestyén Gyula i. m)

ORATIO DOMINICA. (Az Úr imádsága.) Mi atyánk ki vagy menyégben szentel | tessék meg az (ismét: az) te neved : jöjjön el az | te országod : legyen te akaratod : miképen | menyégben azonképen it ez földönis : | mi kenyerünket minden napit ad meg nékü| nk ma : és bocsásd meg az büneinket | miképen mi es meg bocsátunk ellenünk | véteteknek : és ne vigy minket az ki | sirtetben de szaba- (kimaradt: dits meg) az gonosztul : mert | tied az ország az hatalom az dicsőség | mind örökön öröké : amen.

A Hiszekegy székely betűs átírása Telegdi János
1598-ban megjelent „Rudimenta” c. rovásírásos tankönyvében
(Sebestyén Gyula i. m) 

SYMBOLUM APOSTOLICUM. (Az apostoli hitvallás.)

Hiszek egy istenben mindenható atyában menn | ek (így!) földnek teremtőjében jezsus | cristusban egyetlen egy fiában mi | urunkban ki fogontaték szentlélek | születék szüsz máriátul kinzaték | pontiusnak alatta : megfesziteték meg | hala harmadnapon halottaibul ' fel | támada mene menyégben üle atyaisten | nek jobjá ra onnan leszen eljövendő | itélni eleveneket és holtakat: | hiszek szentlélekben : közönsé | ges keresztyén anya szent egy házat szent | eknek egyességét : bününknek bocs | ánatyát : testnek feltámadását : és az | örök életet : amen.

'Deest (kimaradt): Gralla pokobra (szálla pokolra), et descendit ad inferos.

Rovásírásos ABC a gyulafehérvári református kollégiumban 1655-ből
(Forrai Sándor i. m.)

A gyulafehérvári református kollégium 1655-ből származó évkönyvébe eddig még ismeretlen nevű sáfár (gondnok) rovásírásos ábécét és egy írásmutatványt jegyzett be. A bejegyzéseket Herepei János fedezte fel és Csallány Dezső ismertette „A székely-magyar rovásírás emlékei” című könyvének 101. oldalán. A betűsort az ismeretlen sáfár oszloposan állította össze.

Kájoni János ún. székely ABC-je és írásmutatványa 1673-ból
(Forrai Sándor i. m.)

A Telegdi-féle ABC Kájoni János latin betűs átírásában
(Forrai Sándor i. m.)

A rendkívül tehetséges és sokoldalú Kájoni János ferences szerzetes 1629-ben a Kolozs megyei Jegenyén született, s az ő figyelmét sem kerüli el a magyar rovásírás. Két rovásírásos betűsora és az ezzel íródott írásmutatvány eléggé elterjedt. Jelei közül néhány az egyiptomi hieroglif írásokban is előfordul.

A csíki klastrom szerzetese két betűsort is lejegyzett. A másik, Telegdi betűsorának ismeretében íródott. Eredeti betűsora azért becsesebb, mert kapcsolatot mutat a székely rovásnaptárral, valamint a konstantinápolyi felirattal. A kétsoros írásmutatvány latin betűs átírását Kájoni is elvégezte.

Szentiványi Dániel rovásírásos feljegyzése1679-ből
(Forrai Sándor i. m.) 

Dr. Esze Tamás gyűjtése nyomán különböző levéltárakból olyan rovásírásos betűsorok kerültek elő, amelyek már nemcsak eredeti írások, hanem már ismert betűsorok vagy szövegmagyarázatok. Ezek a másolatok azért is értékesek, mert bizonyítják, hogy roávsírásunk a paleográfia útján széles körben elterjedt. Ilyen másolatról tudósít bennünket Szentiványi Dániel kolozsvári református lelkész, prédikátor és tudós-professzor. Művének címe: Antique hunnorum litera; magyarul: A hunok régi betűi. E címen egy betűsort mutat be, de nem az ábécé sorrendjében. Ez a betűsor is sokban a Telegdi-féle rovásjelekkel rokon. 

Magyar ABC és írásmutatvány 1680-tól
(Forrai Sándor i. m.)

Magyar ábécé, melyet 1680 körül jegyzett be valaki  Gönczi György „De disciplina ecclesiastica”című 1613-ban Debrecenben megjelent művének példányába. Ez az ábécé Telegdi betűsorára vezethető vissza, sok jel pontos másolata az övének.

Az ábécéhez tartozó írásmutatvány olvasata : „MAGYAR ÁBÉCÉ EZ”.

A Dobai-Dési-féle betűsor 1700 körül (Forrai Sándor i. m.) 

A betűsor szintén a marosvásárhelyi kéziratban szerepel. Dobai István néhány jele már eltorzult formát mutat, míg a Dési betűsor egyik érdekessége, hogy ő is a Bél-Kapossi betűsorában szereplő nagy és kis „r”-hez hasonló két „R”-t mutat be. Itt azonban tisztán látszik, hogy a kis „r” a rovás nagy „R” jelének a hosszú összekötő vonala.

A betűsor után szóeleji és szóvégi rövidítéseket, illetőleg egyberovásosat is látunk, melyeket a gyorsírásban kezdő és véghangrövidítéseknek nevezünk. A kezdőhang-rövidítéseknél a „ra” és „ri” rövidítéseket a kis „r” ferde vonalkájából képezi nagyon ötletesen. A gyorsírásban hasonló megoldásra a tr, pr, kr egybeírásánál van lehetőség.

Dési Ferenc betűsora kalligrafikusabb a Dobaiénál, a betűk formái Telegdiére mennek vissza. Különösen az Ő, P, I, F, LY jelek stb. A véghangú „K”-nak feltüntetett jel a latin „N”-né torzult. Dobai betűsorának jelei merevebbek Désiénél. A szögletes „H” jele, valamint a „GY” jele a gyulafehérvári betűsorral rokon. Az „Ö” jele itt már határozottan a magyar számrovás százasa. Rendhagyó még az „U”, valamint a „ZS” jele.

Kapossi Sámuel és egy névtelen ABC-je 1700 körül
(Forrai Sándor i. m.)

Ez a marosvásárhelyi kéziratban szereplő Kapossi Sámuel-féle betűsor és egy névtelen betűsora. Előbbi betűtípusai eltérnek a Bél Mátyás-félétől (de más átmenetet képeznek hozzá), még nem olyan kalligrafikusak, de ugyanúgy megtaláljuk a kétféle „R”-t, az eldöntött és kissé hullámos „SZ”-t, valamint a latin „N”-t utánzó mély hangrendhez igazodó „K”-t, melyet véghangú „K”-nak tüntet fel.

Az Anonim ábécé már külön jelöli a magas és mély hangrendhez kapcsolódó „K”-t, de felcserélve, s az egyiket a latin „Z” jelnek megfelelően ábrázolja. Érdemes megfigyelni mindkét betűsornál a „ZS” latin betűs átírását: „tsc” és „x”.

Bél Mátyás ÁBC-je (Kapossi alapján)
(Forrai Sándor i. m.)

Bél Mátyás betűsora eredetileg az erdélyi Kapossi Sámuel főiskolai tanártól származik, mely már Telegdi betűtípusainál kalligrafikusabb, igazi paleográfia.

Bél Mátyás felvidéki születésű evangélikus lelkész, jeles földrajzíró, korának legnagyobb tudósa, aki 1718-ban Lipcsében jelentette meg betűsorát, de az már korábban is ismert volt a Felvidéken.

„A székelyek, vagy régi hunok ábécéje, akik jobbról balra írtak” – tudósít a dr. Esze Tamás gyűjteményében található levéltári másolat. Felsorolja 34 jelüket, föléjük írja hangértéküket. Ezután külön közöl 9 magánhangzót, megjegyezve, hogy az ugyancsak felsorolt 25 mássalhangzó között vannak egyszerűek és vegyesek. Egyszerűből 19 van, amit külön is bemutat. A vegyesekből tehát a mássalhangzók felsorolásánál kimaradt a „SZ” és „ZS” jele, melyet a betűsorban szintén „X”-szel ír át. Amikor ez a feljegyzés készült, még mindig bizonytalan volt a latinból hiányzó magyar hangzók jegyeinek írásmódja, amivel szemben rovásírásunkat helyezi előnybe.

„A székelyek, azaz a régi hunok ábécéje” kezdetű rovásírásos 1730 körül
(Forrai Sándor i. m.) 

Lakatos István csíkkozmási plébános 1702-ben összeállított kilenc rovásírásos betűsort egy táblázatban. Eredetijüket – Bél Mátyásé kivételével – már az előző században jegyezték le a táblázatban feltüntetett szerzők.

Ez a táblázat a „Siculia accuratius” címmel kinyomtatásra szánt munkában található, de ez a mű sohasem jelent meg. Kézirata mégis elterjedt.

A marosvásárhelyi kézirat kilenc székely ABC-je 1753-ból
(Forrai Sándor i. m.) 

 

Rovásírásos feljegyzés Furta község református egyházának anyakönyvében 1786-ból (Forrai Sándor i. m.)

Dr. Esze Tamás közlése szerint Bihar megye berettyóújfalui járásának nagyközsége, Furta református egyháza anyakönyvének két egymás melletti lapján rovásírásos bejegyzés található. A bejegyzésekből a következő szöveg olvasható ki:

„TÖRÖK ISTVÁN FIA K.A.”

alatta: „PRÉDIKÁTOR: SZENTESI GYÖRGY”

A másik lapon pedig ez áll:

„TÖRÖK ISTVÁN LÁNYA K.A.”

„LEÁNYÁNAK TANÍTÓJA: NAGY FERENC”

Az anyakönyvi lap egyéb adatai szerint a bejegyzés 1786. május 15-én történhetett, és a Bél Mátyás-Kapossi-féle betűsorban íródott. 

A nagybányai református egyház anyakönyvébe a 669. lapon rovásírással bejegyzett „MIATYÁNK” az 1821 előtti időből való. Sebestyén Gyula tesz említést először a bejegyzésről. A keltezés időpontjára vonatkozóan megállapítja, hogy az anyakönyv következő bejegyzése 1821-ből való. Técsi Dániel, aki az „Uri imát” bejegyezte, 1819-ben került Avas-Újvárosra esperesnek. A bejegyzés minden kétséget kizáróan Bél Mátyás betűsorával készült, sőt Sebestyén szerint Bél könyvéből másolták az egész szöveget. A rovó a szöveg előtt közli Bél Mátyás betűsorát is.

A nagybányai református egyház anyakönyvébe rovásírással
Bejegyzett Miatyánk és ABC az 1800-as évekből
(Forrai Sándor i. m.) 

Révai Miklós tatai gróf rovásírásos tevékenységéről Sebestyén Gyula „A magyar rovásírás hiteles emlékei” című, 1915-ben megjelent könyvéből szerzünk tudomást. Révai Miklós készítette el a táblázatot, melynek első oszlopának címe Belianum, s a harmadik is ugyanez, amely kétségtelenül Bél Mátyásnak az 1718-ból Lipcsében megjelentetett betűsorával rokon. A második és negyedik oszlop neve Aliorum, azaz másoktól való. A betűsorokon kívül egy kétsoros „Abreviationes”, azaz rövidítések, betűösszevonások találhatók. 

Révai Miklós régi ABC-i
(Forrai Sándor i. m.) 

Luigi Fernando Marsigli olasz tudós részt vett Buda várának a töröktől való visszafoglalásában 1686-ban. Amikor a német katonák a törökök által otthagyott magyar kultúrkincseinket,Corvináinkat rabolni, pusztítani kezdték, a humanista tudós igyekezett belőlük minél többet megmenteni. Emlékiratában megemlíti, hogy Tökölynek a törökök elleni hadműveleteiben Erdély szorosainak lezárásakor alkalma volt a székelyek „Szkíta eredetű régi lakóinak nyelvét tanulmányozni”, s egy botot talált, melyről kiderült, hogy a székelyek névünnepeit tartalmazza.

A rovásbot megtalálásának időpontját 1690-ben jelöli meg. Marsigli éleslátására vall, hogy amikor a rovásnaptár birtokába került, tudta, hogy páratlan értékű kultúrkinccsel van

A rovásbot oldalairól készült csíkmásolatok
(Sebestyén Gyula i. m.) 

dolga, ezért elkövetett mindent, hogy az utókor és az egyetemes tudomány számára megmentse. Világossá vált, hogy Marsigli a legrégibb és legterjedelmesebb rovásírásos emléket mentette meg a magyar irodalom számára.

A Marsigli által megtalált eredeti nagy rogávsbot 130 cm és 150 cm között lehetett, vastagsága a 3 cm-t is meghaladta. Szakértők véleménye szerint a bolognai naptár keletkezésének időpontja legalább két, két és fél évszázaddal meg kellett hogy előzze Telegdi János Rudimentáját.

A több mint 200 szavas bolognai rovásnaptár másolatai elé Marsigli saját kezűleg írt címlapot szerkesztett olasz nyelven, melynek magyar nyelvű megfelelője: „A Székelyföld régi

scita lakói nyelvének fára faragott gyűjteménye, mely a katholikus hitre először áttértek használatára a mozgóünnepek naptárát tüntette fel, s amelyet ugyanazon fadarabról magam gyűjtöttem s küldtem el olaszországi gyűjteményembe akkor, midőn Erdély szorosait elzártam.” 

A rovásnaptár ABC-je a Marsigli által megjelölt hangértékkel
(Forrai Sándor i. m.)

A rovásnaptár négy részből áll, melyek a következők:

a) névünnepek és ünnepnapok;

b) Jézus életével kapcsolatos bibliai város- és személynevek;

c) egyszerűbb katekizmusi ismeretek, illetve vegyes feljegyzések;

d) az ábécé.

A következőkben a naptármásolat egyes oldalai láthatók, valamint a névünnepek rovásírással és latin betűs írással a mgfelelő dátumok szerint..

 

a) Küskarácsontól Bódogasszonyig - a rovásbot első oldalának első fele

b) Nagy Ambruzstól Benedekig - a rovásbot első oldalának második fele

c) Margitától - Szentkeresztig - a rovásbot második oldalának első fele

d) Mátétól Sülvester estig - a rovásbot második oldalának második fele

e) Bötlehentől Pilátosig - a rovásbot harmadik oldalának első fele

f) Annás püspök, Kalifás - a rovásbot harmadik oldalának második fele

g) Édentől Áldásig - a rovásbot negyedik oldalának első fele

h) Az ábécé - a rovásbot negyedik oldalának második fele 

 

 

 

Évezredek folyamában búvópatakként felbukkanó őskincsünk, a rovásírás. Tükrözője, leképezése zseniális magyar nyelvünknek, melynek logikus felépítése valósággal kitermeli az újító-matematikus agyat, rendkívüli gazdagsága az irodalmi gyöngyszemeket. Segít nemzeti identitástudatunk kialakításában, szolgálhat napjaink diszgráfiás gyermekeinek terápiául, – az ilyen problémával küszködő gyerekek néhány órai gyakorlással könnyen „írástudókká” válnak s végre sikerélményhez juthatnak, – színesítheti mindennapjainkat és nem utolsó sorban szórakoztathat. Ezt bizonyítván az eddig leírtak igazolására lássuk a rovásírást grafológus szemmel, játékosan, vajon mennyire lehet jellemző egy nemzet írása önmagára:

- következetesen azonos kötés (azaz kötetlenség) – makacsság, önálló állásfoglalás, túlzott szenzitivitás, állandó újrakezdés, eltéríthetetlenség

- szögesedés – akarat, keményfejűség, jó ellenállóképesség, tűz és víz szimbóluma

- egyenes törzsvonal – önálló gondolkodás, határozottság, egyenes gerinc

- zártság – én-védelem, belső tartás megőrzése

- ligatúra – jó kombinációs készség, lényegkiemelés, eredetiség, kreativitás

 

Bár tekinthetők a fentiek tréfás absztrakciónak, mégis, a vázlatosan kibontakozó jellemkép magyarázatát adja egy évezredes léptékkel mérhető őstudású nép megmaradásának s bizton hitet ad a meg-megtépázott s mégis újraocsúdó nemzet reménységeihez.

H. Németh Beáta
szakgrafológus, írásszakértő 
nemeth.bea@t-online.hu

 

 

Dr. Agárdi Tamás – Dr. Szidnai László:

A grafológia kézikönyve – Varga Géza: Az írás, mint a kommunikáció eszköze. Grafológiai Intézet, Budapest, 1998.

Encyclopaedia Hungarica:

                Magyarságtudat Lexikon Alapítvány, Calgary, 1992.

Fehér Mátyás Jenő:

                Középkori magyar inkvizíció. Editorial Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, 1956.

Fehérné Walter Anna:

                 Az ékírástól a rovásírásig I.II. Buenos Aires, 1975.

Forrai Sándor:

Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig. Antológia kiadó, Lakitelek, 1994.

Für Zoltán:

                A magyar rovásírás ABC-s könyve. Szerző saját kiadása, Budapest, 1996.

Padányi Viktor:

                Dentumagyaria. Editorial Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, 1956.

Sebestyén Gyula:

                Rovás és rovásírás. Evilath Publications, New York, 1969.

Tarics Péter:

A magyar rovásírás és annak elsajátítási módja. Rákóczi Szövetség; Püski Kiadó, Budapest, 1998.

Varga Csaba:

                Jel, jel, jel. Fríg Könyvkiadó, 2001.

Varga Csaba:

                Az ősi írás könyve. Fríg Könyvkiadó, 2002.

Varga Géza:

                A székely rovásírás eredete. Irástörténeti Kutató Intézet, Budapest, 1998.

 

 

Részlet Padányi Viktor: Dentu-Magyaria c. művéből

Az évek óta várt időpont tehát elérkezett.

Árpád azonnal összehívja a törzsek vezéreit, bejelenti a háborút, közli, hogy a balkáni hadműveleti területen szövetséges bizánci erőkkel együtt a két déli törzs tumánja köti majd le a bolgár főerőt, s ezzel egyidejűleg a többi öt törzs támadásra bevethető ereje megszállja a kárpáti bolgár területeket, a medence északi részét és a Duna-Tisza között elszórt avar telepek vidékét. A kárpátmedencei hadműveleti területre a törzsek azonnal követik a csapatokat, az elvándorlás előkészületeit tehát haladéktalanul meg kell kezdeni. A balkáni területen bevetett csapatok már nem is térnek Etelközbe vissza, hanem a hafdműveletek befejezése után az időközben a Kárpátmedencébe áttelepült törzseikhez vonulnak be. 

A 894 őszén lezajlott törzsszövetségi tanácskozás után azonnal nagy sürgés-forgás támad a törzseknél mindenfelé. Egy 1500-1800 kilométeres vándorút hosszú. Az körülményes és alapos előkészületet kíván. Az út menetideje az elkerülhetetlen pihenőkkel s folyóátkelésekkel napi 25 kilométeres menetteljesítményt számítva mintegy négy hónap. Ez azt jelenti, hogy a tavaszi esőzések végén – május elején – haladéktalanul indulni kell, mert a megérkezés után legalább egy hónapra van szükség a közeli télre való felkészülésre. Szét kell osztani a legelőket, gondoskodni kell a télre tüzelőanyagról, el kell végezni minden őszi munkát a következő esztendőre, a törzseknek tehát ha nem akarják éhínségnek kitenni magukat, legkésőbb szeptember közepére rendeltetési helyükre meg kell érkezniök. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a tavaszi talaj felszáradás kezdetén azonnal indulnak. Mivel pedig a vándorlás azt jelenti, hogy egy évi termelés kiesik, minden tárolható élelmiszert tárolni kell a következő télre is.

Járműveket kell kijavítani, újakat csináltatni, a csordákat, nyájakat, méneseket össze kell vonni, rideg lovakat, rideg ökröket kell betörni, húst kell konzerválni, lisztet kell előre beőrölni és már a tél folyamán el kell csomagolni minden nélkülözhetőt és elcsomagolhatót, hogy a tavaszi felkerekedés olyan gyorsan történhessék, amilyen gyorsan csak lehet.

A négy hónapos utazás az utána következő sürgős őszi munkák és a kitelelés idejére, tehát egy kerek esztendőre só kell, hiszen a sóbeszerzést az új területen meg kell majd előbb szervezni, márpedig az emberi szervezetnek a levegő meg a víz után következő legfontosabb szükséglete a só, amely nélkül tömeges megbetegedés következnék be és félmillió ember egy évi sószükséglete a legnagyobb takarékosság mellett is tízezer métermázsa. Ezt a sómennyiséget Krimből meg a vielechkai és bochniai sóbányákból be kell szerezni, dnyeperi és dnyeszteri sóhajókon el kell szállítani és szétosztani a törzsek között. A harcosoknak is rendbe kell hozni a felszerelésüket. Ki kell építeni a hadszervezetet, hiszen ez az első mind a hét törzsre kiterjedő hadivállalkozása a fiatal törzsszövetségnek.

S mindezt egyetlen tél folyamán. Közel fél milliós tömeg elindítása, négy hónapos mozgatása, hét autonóm törzs egységes irányítása, ellátása, biztosítása, végül elhelyezése akkora feladat, aminek méreteiről azoknak, akiknek valaminő meglepetésszerű támadás előli „menekülésről”, gyors és felkészületlen felkerekedésről beszélnek, halvány fogalmuk sincs. Félmillió ember közel kétezer kilométeres beszerzési lehetőségek nélküli útnak az éhínségnek, a katasztrófának, a kaosznak és egymás öldöklésének elháríthatatlan veszélye nélkül, csak úgy improvizálva nem indulhat neki. Ez egyszerűen lehetetlen. Meglepő, hogy Magyarországon egyetlen vezérkari iskolát végzett katona sem akadt, aki efelől a naív történettudósokat felvilágosította volna.

Mindenesetre 895 tavasza elérkezett és 895 őszén hét magyar törzs elfoglalta kijelölt helyét a Kárpátmedencében, ott éhínség nélkül kitelelt és 896-ban megkezdte mai napig tartó életét. 

Az a naív, lelkes és költői történetszemlélet, amely őseinket csupa csillogó sisakokkal, ezüstzablákkal, párduckacagányokban és csattos-díszes ruhákban, nemesvérű csótáros paripákon kerecsenmadarakkal vadászgatva képzelte el, természetesen költészet, amely megérdemelte, hogy a történetkutatás realitásának sokkal színtelenebb megállapításai az irodalmi romantika területére szorítsa vissza. Azonban az ennek reakciójából kinövő „népi-paraszti” szuggesztiókon épült „folklorisztikus” történelemszemlélet, amely viszont csupa primitív, babonás és naív parasztfigurákból állította össze a honfoglaló magyarságot, alig különb az előbbinél.

Dentu-Magyaria gyorsan rendeződő társadalma éppen olyan sokrétű társadalom volt, mint a mai, a maga Pesttől-Mucsáig, palotától-kunyhóig, gróftól-béresig, tábornoktól közlegényig ívelő rétegzettségében, csak éppen a dimenziók nem voltak olyan szélsőségesek. Kisebb volt a „Pest”, többet számított a „Mucsa”. Egyszerűbb volt a „palota”, és különb volt a „kunyhó”, „kán”, meg „kál” volt a „gróf” és idegenből szerzett rabszolga volt a „béres”, mert a nemzetségben született magyarnak a nemzetség meg a törzs fején kívül nem parancsolt senki és ez így volt katonai szolgálatában is.

Voltak közöttük egyszerű, nyers, faragatlan emberek – és mint mindig és mindenütt, ez volt a zöm – voltak közöttük tudós mágusok, több nyelvet beszélő tehetséges diplomaták, voltak bátrak és voltak gyávák, voltak tiszták, rendszeretők és voltak elhanyagoltak és szegények, voltak intelligensek és nehézfejűek, voltak felfuvalkodottak és szerények, fegyelmezettek és garázdák, voltak köztük hősök és voltak köztük tolvajok is.

Barbárok azonban – nem voltak. Civilizáltak voltak, sokkal civilizáltabbak voltak egyetemes átlagukban, mint a kor Európájának egyetemes átlaga 

Természetesen ezt csak úgy kinyilatkoztatni kétségtelen vagy legalábbis meggyőző bizonyítékok nélkül nem túlságosan meggyőző s különben nem ez egy primitív fokon álló még „emberáldozatokat” bemutató, minden későbbit a „felsőbbrendű Európától”, főleg a németektől kapó, nomád magyarság álláspontján álló magyar történettudomány képviselői számára. A honfoglalás előtti magyarság civilizációs színvonalát tehát úgy, amint azt a kútfőadatok, archeológiai leletek, rokonnépekről rendelkezésre álló egykorú leírások, parasztcivilizációnk elemei, összehasonlító folklorisztika, részletes rekonstrukciók és sok-sok egyéb közvetlen és közvetett információt nyújtó lehetőségek adalékainak tömegéből népüket szerető magyar tudósok bámulatos munkával felderítették, be kell mutatnunk, éspedig pontról-pontra, szabatos összehasonlításban az egykorú európai civilizáció színvonalával. [...]

A honfoglalás előtti magyarság ruházkodásának célszerűségi és esztétikai felsőbbrendűsége felől a korabeli európai ruházkodás sokkal alacsonyabb célszerűségi és esztétikai és technikai minőségével szemben, aligha van vitatkozni való. Az egész civilizált emberiség a turáni lovascivilizációk csizmáinak, csizmába tűrt nadrágjainak, elölgombolt ujjas kabátjainak, fehérneműinek, kucsmáinak, öveinek, csattjainak, gombjainak és kesztyűinek utódait vette át, nem a sarukat, tógákat, tunikákat és germán vállkendőket, és a finoman kidolgozott bőr, a selyem és a bársony keletről kerültek nyugatra, nem pedig megfordítva. A honfoglaló magyarság könnyen cserélhető és mosható fehérneműt viselt a 8. században is. Európa lakosságának legfelsőbb rétege is csak a 12. században kezd fehérneműt használni és az európai ruhaanyag az előkelőknél is kizárólag primitíven kikészített bőr és durva szövet vagy vászon. Gróf, herceg és báró egyaránt házilag előállított ruhákban jár, olyan minőségűben, hogy ennél „civilizálatlanabbnak” lenni egyszerűen lehetetlen. 

A honfoglalás előtti magyarság táplálkozására, a használt tápláló anyagokra az Európában akkor még szinte teljesen ismeretlen fűszerek hosszú sorára igen sok adatunk van. A főzés változatos és izletes voltát aligha kell hangsúlyoznunk. A középkorban éppúgy, mint napjainkban, nemzetközi hírű magyar főzésművészetet természetesen nem a mieinkhez képest még ma is kezdetleges európai főzéstől tanulta el a magyarság. Ősi húspor és tejpor készítésünk, mint modern találmány, majd ezer évvel később válik a nyugati civilizációban ismertté és általánossá. A szegények és gazdagok táplálkozása között természetesen különbség van.

Az étkezés szertartás volt őseinknél, a legegyszerűbbek házánál is. Az ültetésnek megvolt az ősi rendje, az étkezésnek a szabályai. Az étkezéshez minden felnőtt férfi a saját kését használta – minden felnőtt férfinek volt kése és borotvája – s mivel sokat szerepeltek kásás és levesszerű ételek az étrendjükön, kellett használniok kanalat is. Európában még a 17. században is kézzel ettek, a lerágott csontokat az asztal alá dobálták és a falat lenyelhetetlen részét a padlóra köpték az előkelő dámák is, például az angol királyi udvarban is. Az étkezés utáni hangos böfögés még a 17. század elején is úgy számított, mint az ételek jóságának dícsérete az előkelő házakban. Hogy hogyan étkezhetett a köznép és hogyan étkezhettek a 8.-9. századokban, az olvasó elképzelheti. A mai értelemben vett és ízesített főzés, főként az édességek készítése Európában a keresztes háborúk után, a 13. században kezd elterjedni a főúri házakban, s a keletről származó ételek és fűszerek majd csak századokkal később kerülnek be általában elrontott, ügyetlen, legtöbbször felismerhetetlen formában a köznép főzésébe. Az ősi magyar fűszeres abálást és a különböző savanyításokat például az angol háztartásban ma sem ismerik. A táplálkozás minőségében és az étkezés  módjában semmi esetre sem a honfoglalás előtti magyarság volt a „civilizálatlan” és Európa a „civilizált”, hanem határozottan és vitathatatlanul megfordítva. 

Nem más a helyzet a civilizáltság harmadik kritériuma, a lakás célszerűsége, minősége és esztétikája területén sem, noha csodálatosképpen éppen ezen a téren nézi le a 19. század történettudománya a „sesshaftig” Európához képest „nomád” magyarságot a legjobban.

Koraközépkori és ókori őseink az európai történettudósok által olyannyira lenézett „nomád sátrait”, amelyeket néhány lelkes magyar tudós összehasonlító kutatásának eredményeiből és az ezeket a villámsugár fényének tisztaságával és élességével igazoló és kiegészítő szumír nyelvi információkból ma már pontosan meg lehet rajzolni, az alábbiakban mutatjuk be azzal a köteles megjegyzéssel, hogy néhány – nem sok – jelentéktelenebb részletre vonatkozó hipotézise a leírásnak még konkrét bizonyítást igényel.

 Az ősi magyar ház, amelyet borítóanyagáról, a vert gyapjúról, a kalimról neveztek szabir őseink népiesen „kamliknak”, egy 7-8 méter átmérőjű és a középső pontján mintegy 4,5 méter magasságú kupola alakú helyiség volt, az egykorú Európa átlagosan 2,70 x 3,60 méteres alapú és 2,20 méter magasságú sárból tapasztott kamráihoz képest (amelynek kicsi és üveg nélküli szellőző és világító lyukait fatörzsből hasított deszkadarabokkal zárták le), valósággal terem, amelyet előre elkészített könnyű alkatrészeiből egy nap alatt fel lehetett állítani és egy nap alatt le lehetett bontani. A tekintélyes nagyságú épület teljes anyaga súlyban és terjedelemben egyaránt felfért két ökrösszekérre. Szerkezete, egy évezredek alatt tökéletessé vált építéstechnika csodája volt, talajrögzítése könnyűsége ellenére is kibírta az ázsiai óriássíkságok nagy szélnyomását, és szigetelése és ventillációja az 55. szélességi fokig lehetővé tette használatát. Strukturális alkatrészei a következők voltak:

a. az istenfa

b. a két oldalborda

c. 24 szarufa és abrincsfák

d. a karim

e. a csicsák, vagy csücsök, vagy sisak, vagy csöcs

f. a két aszkuppu (küszöb)

g. a borító kalim (több darabból)

h. a két kalincs (kulcs?)

i. gamós cövekek és marhabőr szíjazat.

Az „istenfa” egy átlagosan tíz centiméter átmérőjű, négyöles („négyellős”-nek mondták e sorok írójának szülőfalujában a májusfa „előírt” hosszúságát), nyílegyenes fiatal fatörzs volt. A „házasodni” akaró legények első ténykedése egy megfelelő istenfa keresése volt, amit a tavaszi nedvkeringés megindulása előtt vágtak ki és a nősülési szándék komolyságának demonstrálására éjszaka leástak a kiválasztott lány szüleinek kamlikja elé. Az istenfának őszig kellett száradnia, akkor aztán simára faragták, sőt esetleg faragványokkal díszítették a felületét.

Az „oldalborda” baltanyél vastagságú öles kemény farudakból készült, úgy, hogy a közepükön keresztül fúrt lyukaknál fogva kettőt-kettőt összeszíjaztak olyképpen, hogy X alakban szétnyithatók legyenek. Az alsó és felső végeiken fúrt nyakuknál fogva azután tizenkét ilyen bordafát összeszíjaztak. Az egész összecsukva egy ölelésnyi vastagságú köteget jelentett, harmonikaszerűen széthúzva viszont egy cca. tizenkét méter hosszúságú X-ekből álló bordafalat alkotott, amit félkörbe hajtva a másik ugyanilyen oldalbordával illesztettek, a két érintkezési pontnál ajtónyílást hagyva, össze. Az egész egy 24-25 méternyi kerületű kört alkotott, amelynek középpontjában ölnyi mélyre leásva a négyöles istenfa állt.

A „szarufák” szintén baltanyélnyi hosszúságú két öles fiatal surjánok törzsei voltak, amelyeket kivágásuk után nyers állapotban, íj-szerűen, adott görbületre meghajtva és így kikötve szárítottak ki, amelyek így szarv-formájukat megtartották (innen a név, szarufa). A mindkét végükön átfúrt lyukaknál fogva aztán alsó végüket a bordafal felső csomópontjaihoz, felső végüket pedig a karimhoz szíjazták hozzá egymástól egyenlő távolságra. A bordafal minden csomópontjához tartozott egy szarufa, összesen 24.

A karimot képzelje el az olvasó egy négyküllős, vízszintes helyzetű keréknek fent a magasban, amelynek az istenfa jelenti a tengelyét, helye az istenfa felső végétől lefelé mintegy háromnegyed ölnyire lehetett, ahol az istenfába belefúrt facövekkel volt megrögzítve, valószínűleg úgy, hogy a négy küllője a négy világtáj felé mutatott. Ez a karim a szegényebbeknél fából, a tehetősebbeknél fémből készülhetett. Átmérője 60-70 cm lehetett, mert a küllő között egy ember át tudott bújni. A karim kerületéhez voltak hozzászíjazva a szarufák felső végei, 8-8, egy-egy küllőnyílásba. Az így kiformálódó félgömb alakú bordázat szarufáit bizonyára több gömbmetszet magasságában abrincsfákkal kapcsolták össze, hogy a szarufák egymástól egyenlő távolságra legyenek kimerevítve, a köralakú bordafal talajon nyugvó alsó csomópontjait pedig gamós cövekekkel rögzítették az előzetesen egyenletessé tett talajhoz. Az így létrejött megmozdíthatatlan félgömbvázra feszítették aztán rá a karim borítást úgy, hogy fent a karim belső köre fedetlenül maradt, vagyis a karimot fent a karim kerületére tették rá. Így egy égre néző kerek nyílás maradt az építmény tetején. Efölé a nyílás fölé került a csicsák, vagy sisak.

A csicsák vagy sisak egy lefelé fordított tölcséralakú készítmény volt, amit az istenfa hegyére húztak rá. Kerülete valamivel nagyobb lehetett a karim kerületénél, és egy arasz magasságban lehetett a karim felett (arasz - eresz). Így beengedte a fényt, kiengedte a füstöt, de nem engedte be az esőt. Anyagának a füstjárás és az esetleges szikrák miatt égetett cserépnek vagy fémnek kellett lennie. A kirgiz gyurtok tetőnyílásának lezárható voltából következtetve nem valószínűtlen, hogy a csicsáknak a karimtól való magassága változtatható volt, sőt vihar esetén teljesen rá is lehetett a karimra ereszteni.

A karim nyílásán keresztül távozott a füst, a karim és környéke tehát állandóan fekete volt. S ebben a tényben esetleg megtaláltuk a „korom” szavunk eredetét is.

Az aszkuppu (küszöb) szó második fele (kuppu), valószínűleg a turáni „kapu” szóval azonos. A küszöb egy többé-kevésbé szabályosra faragott, hosszúkás, ajtóféltől ajtófélig érő kődarab volt, amelyen átlépve lehetett a kamlik belsejébe bejutni és az lehetett a jelentősége, hogy télen és vihar esetén a „kalincsot” leszorítsa. A kalincs egy, a bejárati nyílás felső részéhez hozzávarrt téglalap alakú kalimdarab volt, amelynek alsó széléhez hosszában egy faszegély volt erősítve, mint a mai iskolai térképeknek. Jó időben a kalincs erre volt feltekerve. Rossz időben vagy télen a kalincsot leeresztették, két szélét hozzászíjazták a bejárati nyílás két szegélyéhez, alsó részét pedig behúzták a kamlik belsejébe és rátették az aszkupput.

Ha most még elmondjuk, hogy építés előtt a szíjazatot beáztatták, s a szíjazat felkötözés után kiszáradva összehúzódott, előadtuk az ősi magyar ház minden építészeti tartozékát, legfeljebb még azt kell az elmondottakhoz hozzátenni, hogy a kamliknak két első és hátsó bejárata volt, az istenfába fogasok voltak belefúrva, amin fel lehetett menni a tetőig és az istenfa körül éppúgy, mint körbefutva a fal tövében, mintegy 60 cm széles és 10-15 cm magas pelyvával és sárral tapasztott padka volt.

A ház minden szilárd tartozékáról a vőlegény gondoskodott, de a kalimot a menyasszony adta. Ezt az esküvő előtti hónapok folyamán kalákában, az összes rokon és szomszédasszonyok közreműködésével állították elő. Az ázsiai turáni fajú népeknél a hozományt ma is kalimnak hívják, csak már nem tudják, miért, mert a kalim neve náluk „gyúrt”.

A fenti felsorolás megadja őseink házának általános szkémáját. Ezek a házak azonban, ha alapszerkezetükben és formájukban azonosak voltak is, anyagukban, minőségükben, kivitelükben és belső bútorzatukban a szegényességtől a gazdag fényűzésig, rang és vagyoni helyzet szerint éppúgy különböztek, mint manapság. A szegények maguk készítette, ügyesebben vagy kevésbé ügyesen előállított és kaláka segítséggel összehozott, vagy a gazdagok elsőrendű mesterek által, válogatott anyagokból készített kamlikjai között szembetűnő volt a különbség, ami mindjárt a kamlik szinében megmutatkozott. A szegényebbek olcsó kalimjába ugyanis belekevertek mindenféle színű gyapjút, sőt a ház körül és a szomszédságában összeszedhető egyéb szőröket is, ennek színe ennélfogva szürke, s ilyen színű volt a kamlik maga is. A rangosabbak azonban csak fehér gyapjúból csináltattak kalimot, ezeknek a kamlikja tehát fehéren csillogott a napsütésben, minél többet szítta a nap, és verte az eső, annál inkább. A szegényebbek kamlikja előtt nem volt a hátaslovak megkötésére való karókon kívül semmi, s a házmögét egy rögtönzött garád, téli szálláson egy náddal fedett verem, meg egy szabad tűzhely jelentette. A tehetősebbek kamlikja előtt díszesen faragott kopják várták a vendégek lovait, a ház mögött fedél a szabadtűzhely felett és fürdősátor, „fürdőcserge”, verem és szolgalakások voltak. A szegényebbek csicsákja cserépből, esetleg vasból készült, a gazdagoké rézből volt, díszesen kovácsolva, vagy fából rézlapokkal borítva. Az előkelők ikerkamlikokat vagy éppen hármas egybeépített kamlikokat építettek, amelyek egymásba nyíló ajtait függönyök választották el és egy vagy három vagy éppen hét lófarkas kopja adta tudtul a rangot a ház előtt.

Még nagyobb különbségek voltak a kamlik belső felszerelésében annak ellenére, hogy legmélyebb alapjaiban és civilizációs minimumában ez is egységes volt.

A főbejárat és az istenfa közötti tér baloldali fele volt a ház előkelő helye, a fogadó, a „szalon”, amelyet a szegényebbeknél gyékény vagy egy darab kalim, tehetősebbeknél hófehér kivarrott kalimtakaró, előkelő embereknél drága szőnyeg borított az istenfát körülvevő padka tetejétől csaknem a bejáratig. Az istenfa mögött, a kamlik közepén volt a padkás nyitott tűzhely, amelyet sütésre még a szegényebbek is csak télen használtak. Kultikus hely volt ez, családi szentély. A padkákon az ősök, az „izek”, a családi szellemek szimbólumai, apró szobrocskák voltak, a Gellért-legenda „szkíta bálványai”.

A kamlik fala mentén a főbejárattól bal felől bőrzsákokban „buginokban”, „butyor”-okban a család ingóvagyonát, nyílhegyeket, zablákat, kengyeleket, kikészített bőröket,

feldolgozásra váró tisztagyapjút, nem használt ruhákat és tartalék élelmiszereket tartottak, jobbra a bejárattól pedig ülő- és fekvőhelyül is szolgáló fedeles ládák sorakoztak, a szegényebbeknél egyszerűbbek, a gazdagoknál díszesen faragottak. A ládák sora után az asszonyok és gyermekek fekhelyei következtek. A falon körben különböző eszközök voltak felakasztva, edények, cserépholmik, íjak, kardok, pányvák, nyergek, karikásostorok, stb., a gazdagoknál zsákmányolt tárgyak, fémpajzsok, sisakok, drágamívű kardo, arany-ezüst edények. Az előkelők kamlikjainak a falai belülről könnyű textilanyagokkal voltak bevonva. Zemarkhos, a bizánci császár Isztemi kök-türk khagánhoz küldött követe álmélkodva ír a 6. században az előkelő kamlikok fényűző belső berendezéséről, amely „a bizánci császári palotába is beillenék”.

A kamlik pontos körben felállított két oldalbordáját a talajhoz hozzárögzítő cövekeket sátorfának hívták éspedig azért, mert ugyanilyeneket használtak a haditáborozások idején rögtönzött csitárok, sátorok, csótárok lerögzítéséhez is. Kívülről befelé ferdén verték őket „kalapáccsal” a földbe és a kamlik lebontásakor a gamó alá feszített rúddal húzgálták ki. A házbontásnak és az alkatrészek elcsomagolásának utolsó mozzanata a földön szanaszét heverő, kihuzigált sátorfák összeszedése volt, és a mozzanat szólamkincsünkben a mai napig megmaradt.

Az ősmagyar lakás a fényt fejezte ki. Ha valakinek módjában lenne ébren, nyitott szemmel feküdni napimádó őseinek kamlikjában, a hajnalt megelőző percek kupolás sötétjében, ha látná, hogyan válik ki a negatív alaktalanságból messze fent a feje fölött először egy halvány szürke korong, azután hogy csillan meg a közepén fenn a rúd tetejének fényes fekete kormán a kelő nap legelső sugara, és hogyan kúszik lejjebb-lejjebb az égbenyúló rúdon mint Teniz első vidám köszöntése, és hogyan kezd alakot ölteni minden a nagy félgömbön belül, egyre tisztábban, egyre világosabban, amint az áldott fény kúszik a rúdon lefelé, míg csillogni nem kezdenek a halhatatlan ősök szobrocskái, egyszerre megértené, miért hívták ómagyar őseink a ház tartórúdját – istenfának.

Ilyenek voltak szabir-magyar őseink otthonai Dentu-Magyariában. A szegényeké szegényes, a gazdagoké fényűző, a hanyagoké rendetlen, piszkos, a szorgalmasaké tiszta, rendes. Mindenesetre tágas volt, jól szellőző, egészséges és világos, még modern követelmények szerint is.

Összehasonlításul most vessünk egy szakszerű pillantást a 8-10. század Európájának lakásviszonyaira. A szemléhez a kitűnő new-yorki professzornak, Sydney Painternek már idézett munkáját fogjuk használni, amelynek pontos és szemléletesen megrajzolt korképe nagyon szépen megegyezik Godefroid Kurt brüsszeli egyetemi tanárnak a század elején megérdemelt, feltünést keltő brilliáns munkájával.

A mű részletes lakásleírást a 10.-11. század Európájából ad – Árpád és Könyves Kálmán közti idő ez nálunk – és a tipikus lovagi, főnemesi „kastély” leírását adja. A kép tehát több, mint négyszáz évvel későbbi, a fentiekben nyújtott szabir-magyar képnél és nem a tipikus európai átlaglakást adja – mert ilyen Európában nincs –, hanem csak egy kivételes kisebbség lakáscivilizációját, de a képből könnyen kiértékelhető, hogy hogyan lakott a kor Európájának 80 százalékát jelentő paraszt.

A tipikus „lovagvár” és főnemesi rezidencia a 12. századig két, szorosan egymás mellett fekvő, igen tágas udvar, amelyeknek négyszögei földhányással vanank körülvéve. A földhányáshoz kitermelt föld helye egy széles és mély árkot képez a két udvar körül, amelyekbe a közeli folyó vizét eresztik bele. A főudvart egy, az árkon keresztül vert fahíd köti össze az előudvarral, a körbefutó földsánc tetején, fatörzsekből hasított deszkapalánk fut körül. A főudvarnak a másik udvarba átvezető hídbejárattal ellenkező végén van egy, a 11. századig általában fatörzsekből és hasított deszkákból összerótt zömök, toronyszerű épület. Ez a lovagi rezidencia. Az előudvaron gazdasági épületek vannak és baj esetén ide húzódnak be a „várkastély” birtokának parasztjai a környező sárkunyhókból. Kőépületek csak a 12. században kezdenek megjelenni.

„A lovagi kastély rendkívül egyszerű volt, és nagyon kényelmetlen lehetett. Általában két helyiségből állt, a csarnokból és a kamrából. Hivatalnokaival, vazallusaival és parasztjaival a lovag a csarnokban intézte az ügyeit. Itt evett kecskebakokon keresztül fektetett deszkákból készült asztalon. A csarnok, amelyet szolgák, fegyveresek, prostituáltak, vendégek és a lovag és családja töltöttek meg, vad összevisszaság színhelye volt általában. Éjjel részben az asztalokon, részben a padlón, itt aludt a cselédség. A kamra az uraságnak és családjának magánhelyisége volt. Magasrangú vendégeit itt szórakoztatta. Éjjel az uraság a felesége és a gyermekei itt aludtak ágyaikban, személyes cselédjeik pedig a földön. A kastélyok nagyon hidegek és huzatosak voltak. Az ablakok vagy nyitottak voltak, vagy pedig deszkákkal voltak takarva. Ha a kastély faépület volt – mint ahogy a 13. századig legtöbb az volt – a lovagnak nem volt fűtése. A kőből készült kastélyokban lehetett tüzet rakni, mivel azonban kémények csak a 12. század végefelé kezdenek megjelenni, a füst elviselhetetlen lehetett.”

Egy összehasoníltást e sorok írója is tesz. Az orosz archeológiai leletek pontosan ugyanilyen rendszerűnek mutatták a hún várkastélyokat azzal a két különbséggel, hogy ott a lakótorony több emeletes és általában kőből vagy vályogból épül és egy központi kazánból légfűtése van nemcsak a főépületnek, hanem a főudvar kis lakóházainak is. Kr.e. az 5. században. Ezerhétszáz évvel a 12. századi európai civilizáció előtt.

A „civilizáltság” negyedik, s talán legdöntőbb értékmeghatározója a hygiénia, a tisztaság.

Ha szemügyre vesszük a turáni népek „barbár”, de viszont gondosan borotválkozó világát a testi tisztaság szempontjából, meglepő adatokra bukkanunk.

Az első mindjárt az, hogy a világ három legfigyelemreméltóbb fürdésrendszere a török fürdő, a japán fürdő és a finn szauna, mind – turáni. A koraközépkorban a „szkítha” fürdő olyan híres volt, hogy Konstantinos Porphyrogenitos bizánci császár hadjáratokra és vadászatokra „szkítha” fürdőcsergét vitetett magával.

Azonfelül, hogy a turáni népek fejlett higiéniája és tisztaságszeretete alól a honfoglalás előtti magyarság sem valószínű, hogy kivétel lett volna és a felsőbb társadalmi réteg egészen biztosan rendszeresen fürdött, s a honfoglalás előtti magyar tömegeknek, a köznépnek a tisztálkodási rendszerére íme egy nagyon sokat elmondó adat: a köpülő felső, eltávolítható „kármentő” részét az idősebbek még századunkban is úgy hívták: szita. Ez egy dongákból összeabroncsozott készség volt (mint ahogy ilyen volt a köpülő maga is), amelynek a fenekébe számtalan lyuk volt fúrva, középen egy nagyobb, ezen keresztül járt le és fel a köpülő nyele, amely mozgás közben tejfelt rángatott fel a felsőrészbe, ahonnan aztán a tejfel a lyukakon keresztül visszacsurgott a köpülőbe. Igen sok házban volt még akkoriban egy fogantyús faedény, amelynek szintén lyukakkal ellátott feneke volt. Tele lehetett meríteni vízzel, s a víz a lyukakon keresztül sugarakban folyt ki. Tisztálkodásra használták – egy ősi zuhanyzó volt – és ezt is úgy hívták az öregek: „szita”.

Szigorú hagyomány szerint pénteken este nem volt szabad látogatásokat eszközölni. Aki valami ügyes-bajos dolgában pénteken elment valahova és naplemente után is ottfelejtette magát, annak vöröshagymát nyomtak a markába, vagy távozásakor vöröshagymát dobtak utána.

Péntek este a legények udvarlás helyett „lesbe” jártak. Ez abból állt, hogy a házat megkerülve hátul a kertbe másztak be és alkalmas rejtekhelyen a kertet az udvartól elválasztó kerítés tövében vagy bokor alatt vagy fáramászva meghúzódtak, természetesen lányos házak kertjében. Péntek este volt ugyanis a tisztálkodás hagyományos ideje mindenütt, a hideg időt kivéve a ház mögött az udvaron folyt teknő vagy dézsa körül úgy, hogy a tisztálkodó leszappanozta magát és a „szitával” zuhanyozott az esti sötétség védelme alatt.

Ezek a gyermekkori apróságok egyszerre csodálatos összefüggést kaptak egymással és a szita-szita péntekkel, mikor e sorok írója szumír nyelvi tanulmányai során néhány évvel ezelőtt belebotlott J. D. Prince szakkörökben jól ismert és megbecsült „Material for a Sumerian Lexicon” c. munkájában a „szita” szóba, amelynek transliterálása pontosan a magyar „szita”, jelentése azonban „vízcsorgató edény”. A szó szumir etimológiája „eszi”, ami „csöpögő vizet” jelent és a műveltető, igésítő gyök „tu”. „Eszi-tu” – eső csinál  –, modern kifejezéssel „zuhanyoz”.

Ha a „szita, szita péntek” valóban ősi népi szövegmaradvány, mint ahogy minden jel szerint tényleg az, akkor a honfoglaláskori magyarság rendszeres heti fürdési napja a péntek volt és a „szita, szita péntek” szöveg és játék a pénteki fürdőzést és leskelődést, az ebből kibontakozó udvarlást (csütörtök) s végül a házasságot (pap-szerda) adja elő pogánykori irodalmunknak egyetlen fennmaradt naiv drámájában.

 

„Bujj, bujj zöld ág,

Zöld levelekbe,

Nyitva van az arany kapu,

Csak bujjál be rajta.

Nyisd ki rózsám kapudat,

Hagy kerüljem házadat,

Szita, szita pétek,

Szerelem csütörtök,

Pap szerda.”

 

A civilizált sesshaftgi és felsőbbrendű Európa lakóinak messze túlnyomó zöme ezekben a századokban hosszú hajat és szakállt viselt, az olló és a borotva a mediterrán sávoktól északra ritkaság. Fehérneműt nem hordanak, tehát nincs mit hetenként váltani, fürdeni a legelőkelőbbek kivételével télen soha, s nyáron is csak alkalomszerűen fürdenek, a koraközépkori egyház, mint erkölcstelen, bűnre vivő alkalmat, egyébként is kárhoztatja a fürdést, különösen meztelenül. Fürdők, sem közfürdők, sem magán fürdők nincsenek Európában még az újkor első századaiban sem, nem még a középkor elején. A földrész lakosságának 90 százalékát jelentő szegény nép alváshoz még le sem vetkőzik. [...]

A kor ridegen,de becsületesen megrajzolt képében az a fontos, hogy az olvasó ne elszigetelten, nanem egymás mellé állítva lássa az európai felsőbbrendűség és civilizáltság meg a turáni alacsonyrendűség és civilizálatlanság sunyi „történettudományos” legendáit… 

........................................................................................................................

Szeptember végére a törzsek rendben szétoszlanak kijelölt területükre. A törzsi gyepüket közös megegyezéssel kijelölik, a törzsi területet nyilat húzva szétosztják a nemzetségek egymás között, igazságosan és gondosan szétbirtokolva a legfontosabbat, a lótartáshoz nélkülözhetetlen nedves réteket, az „aszó”-kat, és a folyók, patakok partjain napok alatt kerek félgömbök tízezrei nőnek ki az áldott földből.

Aztán vágni kezdik a kövér őszi másodfüvet, gyűjteni kezdik mindenfelé a tüzelőt a közeledő télre. A házak körül füzérekben szárad a gomba meg a vadgyümölcs, az otthonok belsejében fokozatosan a szokott helyre kerül minden. Asszony, férfi, gyermek boldogat nyújtózik az öthónapos törődés után a megszokott fekhelyeken és a szeptembervégi tiszta hajnalokon megcsillan a kupolák sötétjébe nyúló istenfák felső végén a mindennap újra feltámadó Teniz vidám és bíztató jóreggeltje.

Magyarország története elindul.